Guszti, a guszti liba 5.

Guszti kirándul. 

Elérkezett a tanév vége. Guszti alig akarta elhinni, hogy milyen gyorsan elszaladt az idő. Amikor ősszel először belépett az iskola kapuján, még sokan csak egy kislibát láttak benne. 

Egy kíváncsi, kissé ügyetlen, néha csökönyös kislibát, aki nem egészen értette, miért is kell neki reggeltől délutánig egy padban üldögélnie, de Guszti nem adta fel. Sokat tanult. Néha nehéz volt neki, néha bizony hibázott is, de mindig újra nekifogott, és mire elérkezett az év vége, már az osztály legjobbjai között tartották számon. A tanító néni büszke volt rá.

– Látjátok, gyerekek? – mondta egyszer az osztálynak. – Guszti megmutatta, hogy kitartással még a legnehezebb dolgokat is meg lehet tanulni.

Guszti ilyenkor mindig kicsit lesütötte a szemét. Büszke volt persze, de nem szeretett dicsekedni.

Aztán elérkezett az év legjobban várt napja: az osztálykirándulás. Az egész osztály felkerekedett. Hátizsákok, szendvicsek, kulacsok, nevetés és vidám beszélgetés töltötte meg a reggelt.

Guszti is velük tartott. Gazdi sajnos nem tudott menni, mert nagyon fájt a lába, de előző este még figyelmeztette:

– Nagyon vigyázz magadra Guszti, és ne csatangolj el!

– Gá-gá! – felelte Guszti magabiztosan.

Persze Gazdi ebből semmit sem értett, de azért megsimogatta a fejét.

A kirándulók egy gyönyörű hegyhez érkeztek. A keskeny ösvény felvezetett egy magas kilátóhoz, ahonnan messzire el lehetett látni. A gyerekek egymást lökdösve, nevetve csodálták a tájat.

– Nézzétek, ott egy patak!

– Én látom a falut is!

– Én még a házunkat is!

– De jó lenne innen repülni!

Guszti a korlátnál álldogált, és ő is lenézett. Régen sokat repült. Amikor még kicsi volt, gyakran csapkodott a szárnyaival, kergette a pillangókat, és boldogan szállt egyik helyről a másikra. Az utóbbi időben azonban egészen elszokott a repüléstől. Gazdival többnyire sétáltak, barangoltak, gyalog fedezték fel a környéket. Már nem is tudta, vajon képes lenne-e még igazán repülni. Amint így gondolkodott, hirtelen nagy kiáltás hallatszott.

– Segítség! Segítség!

Mindenki a hang felé fordult.

Az egyik kisfiú megcsúszott az ösvény szélén és a korláton túlra zuhant. A gyerekek megdermedtek. A tanító néni rémülten kiáltott:

– Senki ne mozduljon!

De Guszti már nem hallotta, és nem is érdekelte. Csak a kisfiút látta és azt, hogy bajban van. Abban a pillanatban valami különös erő ébredt benne. Guszti hátralépett egyet, aztán még egyet. Összeszedte minden erejét, kitárta a szárnyait, és ugrott.

– GÁ-GÁÁÁ!

A szél azonnal belekapott a tollazatába. Guszti szíve hevesen dobogott. Az első pillanatban ő maga is megijedt. A szárnyai mintha elfelejtették volna, hogyan kell repülni, de nem volt idő gondolkodni. Csak csapkodott. Egyet. Még egyet. Aztán még egyet, és egyszer csak érezte, hogy a levegő megtartja. Repült! Nem szépen és nem kecsesen. Inkább úgy, mintha egyszerre zuhanna és repülne. Szinte zuhanórepülésben ereszkedett a kisfiú mellé, aki egész testében reszketett a félelemtől.

– Gusztiiiiii! – kiáltotta, és Guszti elérte.

Minden erejét összeszedve alányúlt, szárnyaival pedig igyekezett megtartani őt. A kisfiú nagyon nehéz volt. Most már Guszti szárnyai is remegtek.

– Bírd ki! – kiáltotta a tanító néni a magasból – Guszti, bírd ki! – kiáltottak a többiek is.  

Guszti csak repült. A szél süvített a füle mellett. A szárnyai egyre nehezebbek lettek, már alig érezte őket, de nem engedhette el a kisfiút. Lassan, nagyon lassan sikerült egy biztonságosabb, füves rész felé kormányoznia magukat. Végül, szerencsére puhán földet értek. Guszti még néhányat csapkodott a szárnyával, majd elfáradva összerogyott a fűben. A kisfiú azonban épségben volt.

A tanító néni és a gyerekek amilyen gyorsan csak tudtak, lejöttek egy lépcsős szakaszon és rohantak a két kis repülőhöz.

– Guszti! Drága Guszti! Hát megmentetted?! – ölelte át a tanító néni.

A kisfiú feltápászkodott, letérdelt mellé, és két karjával átölelte a kislibát.

– Köszönöm, Guszti! – mondta könnyes szemmel. – Ha te nem vagy...

De nem tudta befejezni. Nem is kellett. Mindenki értette.

Guszti nagyon fáradt volt. A szárnyai remegtek, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Mégis megpróbált felállni, hogy ne keltsen a gyerekekben félelmet.

– Te aztán igazi hős vagy, Guszti – ment oda a tanító néni, és csak simogatta, simogatta hol Gusztit, hol a kisfiút.

Guszti lehunyta a szemét, mi tagadás, jól esett neki a dicséret, de még jobban esett látnia, hogy a kisfiúnak semmi baja.

Aznap este, amikor hazaértek, Gazdi már messziről várta őket. Amikor meglátta Guszti fáradt, megtépázott tollait, rögtön tudta, hogy valami történt.

– Mi történt veled, kisbarátom?

A tanító néni mosolyogva elmesélte neki az egész történetet. Gazdi pedig csak állt egy darabig szó nélkül. Aztán lehajolt, és magához ölelte Gusztit.

– Tudtam én, hogy különleges vagy – suttogta.

Guszti álmosan, fáradtan Gazdi vállára hajtotta a fejét.

– Gá-gá – mondta halkan, mintha csak azt felelte volna: „Csak azt tettem, amit tennem kellett.”

Másnap az iskolában nagy meglepetés várta.

A tanító néni az egész osztály előtt bejelentette:

– Gyerekek! Szeretnék valakit felterjeszteni egy különleges kitüntetésre.

Mindenki Gusztira nézett.

– Azért, mert nemcsak kiválóan tanult egész évben, hanem amikor egy társának szüksége volt rá, nem gondolt saját magára. Összeszedte minden bátorságát, és megmentette őt. A gyerekek hatalmas tapsban törtek ki. Guszti pedig ott állt közöttük, kicsit zavarban, kicsit büszkén.

A tanító néni hozzátette:

– Az igazi hőst nem az teszi hőssé, hogy nem fél. Hanem az, hogy amikor valaki más bajban van, a félelme ellenére is segít. Guszti felnézett rá, ekkor már ő is tudta: Nem számít, hogy kisliba. Nem számít, hogy más, mint a többiek. Nem számít, hogy régen nem repült. Ha igazán szükség van rá, a szárnyai még mindig tudják, merre kell vinniük. Ezen az emlékezetes napon Guszti már nemcsak az osztály egyik legjobb tanulója lett, hanem valami sokkal fontosabbat is megtanult: A legnagyobb dolog, amit valaki tehet, hogy amikor egy valakinek szüksége van rá, nem fordul el.

Guszti pedig ettől a naptól kezdve, ha csak meglátta a magas hegyeket, mindig elmosolyodott, mert tudta, hogy a szárnyai még mindig ott vannak, és a szíve is a helyén van, és ha kell, hát ők mindig készenállnak és helytállnak.