Guszti, a guszti liba 4.

Guszti az iskolában.

Gyakran lehet hallani, hogy „buta liba”. Pedig nem minden liba buta. Guszti biztosan nem. Ha Guszti, a liba megtanult írni, olvasni, számolni és még a legügyesebbek közé is bekerült, akkor bizony nincs olyan feladat, amit egy kis kitartással ne lehetne megpróbálni, megcsinálni bárkinek.

 Guszti az iskolában

Elérkezett a szeptember. A reggelek már hűvösek voltak, a kertben sárga levelek kergetőztek a szélben, Gazdi pedig elővette a vadiúj iskolatáskáját. Guszti kíváncsian figyelte.

– Hát te meg hová készülsz? – kérdezte.

– Iskolába – felelte Gazdi – kezdődik az első osztály.

Guszti nagyot nézett.

– Iskolába? Oda, ahol megtanuljátok a betűket?

– Oda hát.

– És megtanulsz majd olvasni?

– Igen.

– És írni is?

– Azt is.

Guszti egy darabig hallgatott. Aztán közelebb lépett, és olyan komolyan nézett Gazdira, ahogy csak egy liba tud.

– Akkor én is megyek.

Gazdi elnevette magát.

– Te? Az iskolába?

– Én bizony! – húzta ki magát Guszti. – Én is szeretnék olvasni, meg írni. Meg szeretném tudni, hogy mi van azokban a könyvekben, amiket esténként lapozgatsz.

Gazdi megsimogatta Guszti fejét, majd halvány, megértő mosollyal azt mondta:

– Szerintem nagyon ügyes lennél, de ez nem libáknak való.

Ennek ellenére, másnap reggel Guszti már az ajtó előtt várta Gazdit. A nyakában egy aprócska táska lógott, amit még régebben Gazdi készített neki. Benne egy füzet, egy ceruza és egy radír lapult.

– Mehetünk! – gágogta vidáman.

Az iskolában azonban nem mindenki fogadta olyan örömmel, mint Gazdi.

Amikor Guszti besétált az osztályterembe, mindenki elhallgatott.

– Ez meg mit keres itt? – kérdezte az egyik gyerek lenézően.

– Jól látom, egy liba?! – nevetett fel egy másik.

– Az iskola nem állatoknak való.

Valaki pedig hangosan odaszólt:

– Mit akar ez a buta liba az iskolában?

Guszti lehajtotta a fejét. A szíve összeszorult. Legszívesebben kiszaladt volna az udvarra, vissza a kertbe, ahol senki sem nevetett rajta. De Gazdi megszorította a szárnyát.

– Ne törődj velük, Guszti! Ha tanulni szeretnél, akkor itt a helyed!

A tanító néni is odalépett.

– Guszti – mondta kedvesen – az iskolában mindenki tanulhat, aki szeretne. Ha te valóban meg akarod tanulni a betűket, akkor próbáljuk meg. Guszti boldogan bólintott.

– Meg akarom! Nagyon!

Így hát Guszti beiratkozott. Az első napok nem voltak könnyűek. Amikor a tanító néni azt mondta:

– Nyissátok ki a füzeteteket!

A gyerekek kinyitották. Guszti pedig hol a csőrével, hol szárnyával próbálta lapozni a füzetet. Puff! A füzet leesett. A gyerekek nevettek. Amikor írni próbált, a ceruzát hol a csőrébe, hol a szárnyai közé vette. A betűk helyett először csak nagy pacák irka-firkák kerültek a papírra. A gyerekek pedig megint nevettek. Ám Guszti nem adta fel.

– A libák nem tudnak ceruzát fogni úgy, mint ti – mondta a tanító néni. – Találjunk ki valami mást!

Készítettek neki egy különleges, vastag ceruzatartót, amit Guszti könnyebben meg tudott fogni a csőrével. És Guszti gyakorolt. Reggel. Délben. Délután. Otthon pedig még este is. Eleinte csak egyenes vonalakat húzott. Aztán kört, majd egy betűt, később még egyet. Először rövid, majd egyre hosszabb szavakat.

Egyik nap pedig Guszti nagy örömmel odaszaladt Gazdihoz.

– Nézd! – gágogta izgatottan.

A füzetében ott állt egy szó: GUSZTI.  Gazdi szeme felcsillant.

– Te ezt egyedül írtad?

Guszti büszkén bólogatott.

– Én!

És attól a naptól kezdve valami megváltozott az osztályban.

A gyerekek észrevették, hogy Guszti nem buta. Sőt. Nagyon is eszes. A számolást például pillanatok alatt megtanulta. Ha a tanító néni azt kérdezte:

– Guszti, mennyi három meg kettő? Guszti már gágogta is:

– GÁ-GÁ-GÁ-GÁ-GÁ!

– Öt – fordította le a tanító néni.

A gyerekek nevettek. De ezúttal már nem rajta. Hanem vele. Guszti pedig egyre ügyesebb lett. Megtanulta az ábécét. Megtanult szótagolni. Megtanult olvasni.  És amikor először el tudott olvasni egy egész mondatot, az egész osztály tapsolt.

– Ügyes vagy, Guszti! – kiáltotta Gazdi.

– Nagyon ügyes! – mondta egy másik gyerek.

Még az a fiú is, aki az első napon azt mondta, hogy „buta liba”, odament hozzá.

– Guszti… sajnálom, hogy csúfoltalak.

Guszti ránézett.

– Semmi baj.

– Segítesz nekem a matekban?

Guszti elmosolyodott.

– Gá-gá!

– Ez azt jelenti, hogy igen?

– Gá-gá!

– Akkor köszönöm!

Attól kezdve együtt tanultak.

Az év végére Guszti lett az osztály egyik legügyesebb tanulója.

A bizonyítványában sok szép jegy sorakozott, a tanító néni pedig külön is megdicsérte.

– Guszti, nagyon büszke vagyok rád. Nem azért, mert libaként megtanultál írni és olvasni, hanem azért, mert amikor mások azt mondták, hogy nem fog menni, te nem adtad fel. Guszti büszkén kihúzta magát. Gazdi pedig átölelte.

– Látod? Mondtam én, hogy neked is itt a helyed!

Guszti elmosolyodott.

– Tudod, Gazdi, én eleinte azt hittem, azért kell iskolába járnom, hogy megtanuljak olvasni.

– És most?

– Most már tudom, hogy azért is, hogy megtanuljam: nem szabad elhinni másoknak, ha azt mondják, hogy valamire képtelen vagy.

A tanító néni elmosolyodott.

Az osztály pedig egyszerre kiáltotta:

– Élje , Guszti! Éjen! – és tapsoltak.

Guszti pedig boldogan kitárta a szárnyait.

– GÁ-GÁ!

Ettől a naptól kezdve, ha valaki az iskolában azt mondta:

– Ugyan, ezt én úgysem tudom megtanulni – A gyerekek csak összenéztek, mert mindannyian tudták: Ha Guszti, a liba megtanult írni, olvasni, számolni és még a legügyesebbek közé is bekerült, akkor bizony nincs olyan feladat, amit egy kis kitartással ne lehetne megpróbálni, megcsinálni.