Guszti, a guszti liba 3.

Az araszívű Guszti.

Guszti, mint tudjuk nagy világjáró. Igaz, hogy kicsit csámpás, kicsit bicegős volt, és elég sokszor fájt is lába, de ha a gazdája valahova menni akart, akkor ott nem volt megállás. Ment rendületlenül, senki sem tarthatta volna vissza.

Az araszívű Guszti

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis liba, akit úgy hívtak, hogy Guszti. Ő egy nagyon különleges liba volt. Nem azért, mert világot látott, nem azért, mert annyi országban járt már, hogy a térképen már alig találtak ismertlen helyet. Hanem mert aranyból volt a szíve. No, nem úgy igazából, csak átvitt értelemben. Amerre járt, ahol tudott ott segített, amilye volt azt megosztotta másokkal, aki szomorú volt azt megvigasztalt, akinek tanácsra volt szüksége, hát annak adott, és méghozzá nem is akármilyet.

Aranyszíve volt, de nem volt tökéletes. Guszti bizony – hogy is mondjam – nagyon csámpás volt és bicegve járt. Az egyik lábát óvatosabban tette le, a másikat pedig kissé oldalra lendítette.

Amikor elfáradt és nagyon fájt a lába, szinte magát vigasztalva, keserű mosollyal a száján mondogatta:

Csámpi-csámpi, biceg-biceg, De jó is a libagyerek!

Aztán csak mentek, bandukoltak együtt a kisgazdájával, míg ő észre nem vette.

– Pihenjünk egy kicsit? – kérdezte aggódva a kisgazdája.

Guszti szomorúan ránézett, aztán leült a fűbe.

– Gágá – mondta.

Ez nagyjából azt jelentette:

„Jó. De aztán megyünk tovább.”

Mert Guszti ilyen volt. Lehetett csámpás. Lehetett bicegős. Lehetett, hogy néha fájt a lába.

De a kíváncsisága és a segítőkészsége mindig nagyobb volt a fájdalomnál.

Egyik nap egy olyan erdőbe értek, ahol még soha nem jártak. A fák között apró, kékes fények táncoltak, a bokrok alatt pedig ezüstszínű gombák világítottak.

– Kisgazdám… – suttogta Guszti.

– Látom – mondta a kisgazdája. – Itt valami varázslatos dolog történik.

Ekkor valami megzörrent egy páfrány mögött.

Puff. Egy apró sapka bukkant elő. Aztán egy apró szakáll. Aztán egy egészen apró törpe.

– Jó napot! – köszönt a törpe.

Olyan pici volt, hogy Guszti még a csőrével is könnyedén feljebb tudta volna emelni.

– Én vagyok Csillám, az erdő csodatörpéje.

Guszti közelebb hajolt.

– Gá-gá! Csodatörpe? A fél világot bejártam, de ilyennel még nem találkoztam!

A törpe elmosolyodott.

– Hallottam ám rólad, Guszti. Tudom, hogy sokat vándorolsz, tudom, hogy bátor vagy, tudom, hogy mindenkinek segítesz, és azt is tudom, hogy néha nagyon fáj a lábad.

Guszti lesütötte a szemét. A kisgazdája megsimogatta a hátát, Csillám pedig folytatta:

– Ám van egy titkom – és egy nagyot kacsintott Csillám.

A törpe ekkor elővett a köpenye alól egy apró, fénylő dobozkát. Amikor kinyitotta, olyan fény áradt belőle, mintha két hatalmas csillag lakna benne.

– Tudod mi ez? Csodalábak! Szép, erős, és sose fáj!

Guszti nagy szemekkel nézte, még a szája is tátva maradt.

– Ha ezeket neked adnám, többé nem járnál csámpásan, nem bicegnél és talán soha többé nem fájna. Úgy mellesleg, szerintem nagyon szép is.

Guszti nem szólt. Csak nézte a csodalábakat. Egy pillanatra elképzelte, milyen lehetne könnyedén szaladni. Szökdécselni. Ugrándozni. Talán még a patak fölött is átugrana. Hegyet mászni és mindezt fájdalom nélkül.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami.

– Csillám – kérdezte – biztos, hogy ezt csak nekem adhatod?

A törpe elmosolyodott.

– Nem.

– Akkor… van valaki más is?

A csodatörpe bólintott.

– Hát persze. Van. Sokan álmodoznak egy ilyenről.

És ekkor Guszti valami furcsát látott. A törpének könnybe lábadt a szeme és elcsuklott a hangja.

– Az erdő szélén él egy kis őzike, Zizi – mondta – Már alig tud járni. Az egyik lába nagyon gyenge, és már a másik sokat fáj. Ő már régóta vár egy csodára.

Guszti lenézett a saját lábára, kicsit elmosolyodott. Megpacskolta a csámpás kis lábát, azt amelyik néha fájt. Aztán a kisgazdájára nézett.

A kisgazdája nem szólt semmit. Csak várt. Guszti pedig lassan odatolta a csodatörpe felé a fénylő dobozt.

– Gágá.

– Mit mondasz? – kérdezte Csillám.

Guszti újra meglökte a dobozt a csőrével.

– Gágá-gágá.

A kisgazdája elmosolyodott.

– Azt mondja, add oda annak, akinek nagyobb szüksége van rá.

Csillám szeme felragyogott.

– Biztos vagy benne, Guszti? Biztos, hogy ezt akarod?

Guszti egy pillanatig még nézte a csodalábakat, aztán bólintott.

– Gá-gá. Vagyis, igen!

És a csodatörpe elvitte a csodalábakat a kis őzikének. Másnap reggel az őzike már szaladt.  Körbe-körbe. Föl és le. Boldogan.

Guszti pedig ott állt az erdőszélen. A lába most is kicsit fájt, mégis mosolygott. A kisgazdája pedig odanyújtotta neki a kezét.

– Mehetünk? – kérdezte. Guszti ránézett, aztán az őzikére.

A kis őzike boldogan integetett nekik. Guszti elmosolyodott.

– Gágá! Csámpi-csámpi, biceg-biceg, De jó is a libagyerek! – mondta halkan, és elindultak. Lassan, de együtt. A gazdi megszólalt:

– Tudod Gusztikám rájöttem valamire: nem attól lesz valaki különleges, hogy tökéletesen tud járni, hanem attól, hogy akkor is továbbmegy, amikor nagyon nehéz. Néha a legnagyobb csoda nem az, amikor valaki új lábakat kap, hanem az, amikor valaki a saját csodáját odaajándékozza másnak.

És én most Rád Guszti, nagyon, de nagyon büszke vagyok!