Két mese Kukucskáról

Kukucska.

Két kis mesét adok közre, mely Kukucskáról szól. Hogy ki az a Kukucska? Kettő kupakból készült kis báb. Mivel szivacs van köztük, egy laza mozdulattal össze lehet nyomni, ilyenkor nem látszik a báb, és el lehet engedni, ilyenkor kibújik Kukucska. Üzenete pedig a mesében: „Néha a legjobb barát csak arra vár, hogy észrevegyék.” „Aki észrevesz egy barátot, az néha egy egész családot talál.”

Első mese: Kukucska, a félénk kupakmanó

Egyszer volt, hol nem volt, egy íróasztal sarkában lakott egy apró manó. Olyan kicsi volt, hogy két zöld kupakból volt a háza, és egy puha szivacs volt a párnája. A manót Kukucskának hívták. Kukucska nagyon szeretett volna barátokat szerezni, de rettenetesen félénk volt. Ha valaki ránézett, azonnal visszabújt a kupakok közé.

– Jaj, csak meg ne lássanak! – suttogta. Amikor azonban senki sem figyelt, óvatosan kidugta a fejét.

– Kukucs! – mosolygott.

Egy nap az asztalon álló piros játékautó megszólította:

– Szia! Miért bujkálsz mindig?

– Mert félek. Félek, hogy kinevetnek – mondta Kukucska.

– Ugyan már! Ugyan már! Szép vagy, és milyen vidám a mosolyod!

Kukucska ezen elgondolkodott.

Másnap egy kicsit tovább maradt kint. Harmadnap még tovább. Negyednap pedig már ő köszönt először:

– Kukucs, barátaim!

Attól kezdve mindenki várta, mikor bukkan fel. A piros autó, a kék autó, sőt még a ceruzák is.

És valahányszor valaki finoman elengedte a kupakokat, Kukucska előbújt, mosolygott egy nagyot, és azt mondta:

– Látod? Néha a legjobb barát csak arra vár, hogy észrevegyék.”

Azóta is ott lakik a két kupak között. Ha összenyomod, elbújik. Ha elengeded, előbújik, és vidáman köszön mindenkinek. Neked is!

– Kukucs! Megjöttem!

 

Második mese: Kukucska és Zsombi megmentik a Kupakmanó családot

Egy reggel Zsombi a szőnyegen üldögélt, és Kukucskával beszélgetett.

– Mondd csak, Kukucska, vannak neked rokonaid?

Kukucska mosolygott.

– Hogyne lennének! Van egy egész Kupakmanó családom. Pattancs, Kacagóka, Szuszogó és még Bölcs Kupó nagypapa is.

– És hol laknak?

– A Nagy Dobozerdőn túl, a Ceruza-hegy lábánál.

Ebben a pillanatban Kukucska mosolya eltűnt.

– Jaj!

– Mi történt? – kérdezte Zsombi.

– Ma van a családi találkozó. Már rég ott kellene lennem!

– Én is mehetek?

– Hát persze!

– Akkor induljunk!

Ahogy azonban a Ceruza-hegyhez értek, furcsa dolgot láttak. A Kupakmanó család egy nagy könyv alatt rekedt. A szél leverte a könyvet a polcról, és az ráborult a kis manók házára.

Pattancs hiába rugózott. Kacagóka hiába nevetett. Szuszogó hiába fújta a levegőt. Semmi! A könyv meg sem mozdult.

– Segítség! Segítség!– kiáltották.

Zsombi egyből odaszaladt, letérdelt.

– Ne féljetek! Máris segítünk!

Óvatosan megemelte a könyv sarkát, Kukucska pedig bebújt alá, és egyenként kivezette a családtagokat. Amikor mindenki kiszabadult, Bölcs Kupó nagypapa megpödöríntette a bajuszát, és boldogan Zsombira tekintett.

– Ezt bizony nem tudtuk volna megoldani nélküled, Zsombi.

– És nélküled sem – mondta Zsombi Kukucskának.

A nagypapa elmosolyodott.

– Látjátok? A családnak szüksége van a barátokra, a barátoknak pedig néha a családra.

Aznap este nagy lakomát rendeztek. Kacagóka vicceket mesélt, Pattancs ugróversenyt tartott, Szuszogó altatódalt dúdolt. És amikor Zsombi hazafelé indult, Bölcs Kupó még utána szólt:

– Jegyezd meg, kis barátom!

– Mit?

– Aki észrevesz egy barátot, az néha egy egész családot talál.