A kurucokról

Ki volt, ki lehet kuruc?

A kurucok tényleg sosem hátráltak meg? Gyerekkoromban sokszor játszottunk kurucos–labancos játékot. Nem volt kérdés, kik a hősök: a kurucok. Mi akartunk lenni a bátor szabadságharcosok, a labancos szerepet senki sem irigyelte. Most, nagyszülőként, néha az unokáimmal is előkerül ez a játék. Futunk, bujkálunk, „csatázunk”, és nálunk is rendszerint a kurucok győznek. A játékban ez természetes. A történelemben azonban a dolgok ritkán ilyen egyszerűek.

Kik voltak a kurucok? A kurucok a 17–18. század Habsburg-ellenes mozgalmainak résztvevői voltak. Közöttük találunk nemeseket, katonákat, parasztokat és bujdosókat is. Nem egyetlen társadalmi réteg alkotta őket, hanem sokféle ember, akiket összekötött az elégedetlenség és a változás reménye. Nevüket ma leginkább a Rákóczi-szabadságharccal kapcsoljuk össze, amely 1703 és 1711 között zajlott. A kurucok célja az volt, hogy Magyarország nagyobb önállóságot, sőt lehetőleg függetlenséget nyerjen a Habsburg uralkodóházzal szemben.

Győzelmek és vereségek! A kurucokról gyakran úgy beszélünk, mintha mindig győztek volna. Valójában a történelem ennél sokkal árnyaltabb. Igaz, a szabadságharc első éveiben jelentős sikereket értek el. Rövid idő alatt az ország nagy részét ellenőrzésük alá vonták, és úgy tűnt, hogy ügyüknek komoly esélye van. Ám a háború hosszúra nyúlt, a hadsereg fenntartása egyre nehezebbé vált, fogyott a pénz, a felszerelés és az ember. Közben az ellenfél is megerősödött.

A kurucok több fontos csatát elveszítettek. Közülük a legismertebb a trencséni csata volt 1708-ban, amely súlyos fordulatot jelentett. Ezután a szabadságharc ereje fokozatosan megfogyatkozott. Vagyis a kurucok bizony visszavonultak, vereségeket szenvedtek, és nem egyszer kényszerültek újrakezdésre.

Miért lett mégis legendájuk? Talán azért, mert az emberek nemcsak a győztesekre emlékeznek. Sőt! A kurucok történetében sokan azt tisztelik, hogy hittek valamiben, és hosszú éveken át vállalták a küzdelmet érte. A magyar történelemben nem ritka, hogy egy vesztes szabadságharc emléke mégis nemzeti büszkeséggé válik. Gondoljunk csak arra: ha kizárólag a győzelmek számítanának, történelmünk sok szeretett alakjáról és eseményéről alig beszélnénk.

A Szatmári béke. 1711-ben a harcok a Szatmári békével értek véget. Már önmagában ez is mutatja, hogy a kurucok nem katonai győzelemmel zárták a szabadságharcot. A béke kompromisszum volt. Egyesek szerint szükséges és bölcs döntés, mások szerint fájdalmas engedmény. A történészek ma is vitatják, hogy az adott helyzetben lehetett-e volna jobb megoldás. Abban azonban egyetértés van, hogy a szabadságharc céljai nem valósultak meg teljes egészükben.

Mégis, mit jelent ma a „kuruc” szó? Napjainkban a „kuruc” már nem egyszerűen történelmi fogalom. Inkább jelképpé vált. Sokak számára a kuruc ember:

• bátor,
• makacs,
• kitartó,
• nem adja fel könnyen,
• szembeszáll azzal, amit igazságtalannak tart.

Ez szép eszmény, ezzel nem szabad játszani, nem szabad politikai eszközzé tenni! Egy szép eszme, de nem ugyanaz, mint a történelmi valóság. A valódi kurucok emberek voltak. Voltak sikereik és kudarcaik. Néha győztek, néha veszítettek. Néha előre nyomultak, máskor visszavonultak.

Amit viszont érdemes megjegyezni: Amikor a kurucokra gondolunk, nem kell választanunk a legenda és a történelem között. Megőrizhetjük a tiszteletünket irántuk, miközben elfogadjuk a tényeket is. A kurucok nem azért érdemlik meg a megbecsülést, mert mindig győztek, hanem azért, mert volt bátorságuk kiállni azért, amiben hittek. Ez az az üzenet, amelyet ma is érdemes továbbadnunk gyermekeinknek, unokáinknak!