Hat tavaszi csoda húsvétig 1.

„Tavasszal még a föld is mosolyog.”

Amióta az eszemet tudom,  a húsvétra készülődés mindig együtt kezdődött a tavasz érkezésével. Egyszer csak azt láttuk, hogy a fákon apró rügyek jelennek meg, a kertben kibújik az első virág, és a madarak is hangosabban énekelnek.

A tavasz valahogy mindig az új kezdetekről mesél. Arról, hogy ami sokáig csendben volt a föld alatt, egyszer csak életre kel. A magból hajtás lesz, a kert megtelik színekkel, és a világ újra mozgásba jön. Talán ezért kapcsolódik olyan szépen össze a tavasz és a húsvét is.

A keresztény hagyomány szerint húsvétkor arra emlékezünk, hogy a halál és a szomorúság után is van új élet és remény. A feltámadás üzenete ugyanarról beszél, amit tavasszal a természetben is látunk: az élet mindig erősebb.

Arra gondoltam, az idén egy kis közös tavaszi sétára hívom az olvasókat. Hat napon át, a HÚSVÉT szó betűit követve, minden nap megállunk egy pillanatra a kertben, és felfedezünk egy-egy apró csodát.

Lesz szó hajtásokról és újjászületésről, színekről és vízről, madarakról és bogarakról – és persze a húsvéti tojásról is, amely régóta az új élet jelképe.

Minden nap hozok egy kis játékot vagy barkácsolni valót is, amit gyerekekkel vagy unokákkal együtt ki lehet próbálni.

Ha kedvetek van, tartsatok velem ezen a hatnapos tavaszi sétán, mától, egészen húsvétig. Végül, olvassátok egy kis művemet, mely könyvben is megjelent.

A tavasz lehelete

Február vége felé jártunk, de amikor kiléptünk az utcára kellemes meglepetés ért. Hétágra sütött a nap és egészen langyosan lengedezett a szél.

Nagyot szippantottam a kellemes levegőből és lelkesen fordultam négyéves unokámhoz:

-     Érzed? Ez már a tavasz lehelete.

-     Mi van?

-     Mondom, érzed a tavasz leheletét?

-     Éreznem kéne valamit? – nézette rám sandán.

Nem sok ész kellett hozzá, hogy rájöjjek, némi magyarázatra szorul a dolog. Közben azon is elgondolkodtam, hogy a mai gyerekek ebben a számítógépes, SMS-es világban, ahol sokszor még az egész szót sem mondják ki, vajon egy szónak hány szinonimáját, és hány állandósult szókapcsolatot ismernek.  Azokra a kifejezésekre gondolok, amiket nem szabad szavakra bontani, hisz csak együtt ér valamit, viszont szebbé teszik beszédünket, elképzelhetőbbé gondolatainkat, mint pl. a Hálni jár belé a lélek. Iskolában ugyan tanítják ezeket, de valahogy a hétköznapokban nem találkozok vele annyiszor, mint a káromkodással, vagy a kötőszóként használt obszcén kifejezésekkel. 

-  Hogy érezned kéne-e valamit? Igen. Érezned kéne. Nem érzed, milyen kellemesen simogatja az arcodat a lágy, langyos szellő. Nem érzed a napsugarának enyhe cirógatását?

Kérdő tekintetét látva, gondoltam, nem igazán tudja, miről beszélek.

-     Tudod mit? Hétvégén, ha szépen süt a nap, kirándulunk egyet.

-     És mit nézünk meg?

-   Sok mindent: hogy hogyan ébred a természet, hogy bimbóznak-e a virágok, rügyeznek-e a fák? A sivár, kopár szürkeség mivé változik? Vajon megérezték-e az állatok az erősödő fényt és előmerészkedtek-e már?  … és mondtam, mondtam a tavaszról eszembe jutó szóvirágokat.

Egy hónappal később, ismét kimentünk a határba.

-     Na mit szólsz? – kérdeztem vidám lelkesedéssel.

-     Mihez?

-     Érzed már a tavasz leheletét?

-    Nem érzek semmit – mondta, közben rám nézett, látva őszinte csalódottságamat, megfogta a kezemet és így folytatta – de nagyon szép!