A tiltás, nem tanítás 3.

Az álomiskola. 

 (harmadik rész „A tiltás nem tanítás” cikksorozatból). Időről időre felbukkan egy aggodalom: mi lesz, ha egyszer a gyerekeket robotok fogják tanítani? Nem vagyok gépellenes, de a gondolat elsőre nekem is nyugtalanítónak tűnik. Egy gép a katedrán? Hibátlan tudás, végtelen türelem, gyors válasz minden kérdésre. Ha jobban belegondolunk, még csábító is lehet. A gép nem fárad el a hetedik órára. Nem türelmetlen. Nem ideges. Nem verekszik. Nem felejti el, mit akart mondani, és ha kérdeznek tőle valamit, a világ szinte minden tudását elő tudja hívni.

Mégsem így képzelem a jövő iskoláját. Én inkább egy osztálytermet látok magam előtt. A terem egyik sarkában ott van a mesterséges intelligencia. Csendben, készen arra, hogy segítsen. Ha kérdezünk tőle, válaszol. Ha egy magyarázat nem sikerül, javasol egy másik megközelítést. Ha elfogynak az ötletek, ad néhány újat. Ha valakinek egyéni segítség kell, odamegy.

De a terem közepén még mindig a tanár áll. Ha ma újra taníthatnék, biztosan kipróbálnám ezt az új segítőtársat. Elképzelem, hogy ott ül mellettem a tanári asztalnál.

Nevezzük mondjuk Robinak.

Amikor az osztály csak unottan néz ki a fejéből, odasúgom neki:

– Robi, adj egy ötletet! – és Robi szolgálatkészen ugrik, talán már jön is egy új megoldás, egy játék, egy feladat, ami újra megmozgatja, esetleg megnevetteti a gyerekeket.

Ha pedig az osztály olyan, mint egy felbolydult méhkas, megkérdezem:

– Robi, mit csináljunk most? – Ő pedig kapásból felkínál számtalan lehetőséget.

De a döntés mindig az enyém marad! Mert Robi sok mindent tud, csak egy dolgot nem!

Nem ismeri úgy a gyerekeket, mint én, a tanár.

Nem látja azt a bizonytalan pillantást a hátsó padban. Nem tudja, ki az, aki most csak azért hallgat, mert fél megszólalni, és nem érzi azt a különös örömöt sem, amikor valaki egyszer csak megérti azt, ami addig nem sikerült.

A tanítás kicsit olyan, mint a kertészkedés.

A magot el lehet vetni, a földet fel lehet lazítani, meg lehet öntözni. A többit azonban nem lehet siettetni. Azt a pillanatot, amikor a kis növény egyszer csak kibújik a földből, mindig egy kis csodának érezzük. A tanár is valami hasonlót él át, amikor egy gyerek arcán egyszer csak megjelenik a megértés fénye. A gép segíthet válaszolni. De örülni annak, hogy valaki megértett valamit – azt csak az ember tudja.

Lehet, hogy a jövő iskolájában a tanár mellett ott ül majd Robi is –de a gyerekek még mindig attól az embertől tanulnak meg igazán gondolkodni, aki a szemükbe néz.

A mesterséges intelligencia sok mindenben segíthet. Gyorsan keres, rendszerez, válaszol. Néha úgy tűnik, mintha beszélgetne velünk. Mintha gondolkodna. De van valami, ami hiányzik belőle: örülni annak, hogy valaki végre megértett valamit — azt csak az ember tudja.

Egy tanító jól ismeri ezt az érzést. Amikor egy gyerek sokadszorra próbálkozik, ráncolja a homlokát, rágja a ceruzát, és egyszer csak felragyog az arca:

— Ja! Most már értem! – Na ez a pillanat nem mérhető pontszámmal. Nem adat. Nem teljesítmény. Az egy közös öröm. Amire csak mi, EMBEREK vagyunk képesek. Szóval, én arra bátorítanék mindenkit, pedagógusokat, tanulják és használják  a mesterséges intelligenciát. Robi legyen mindenki barátja! Tanítványaink legyenek nyitottak és kreatívok, ez a mi munkánk, ez a mi felelőségünk!