Bohóckodunk 2.

Nevessünk a tél arcába!

Ezt a címet adtam annak a kisgyermekeknek szóló mesének, amiben a vidám bohóc, elzavarja a telet, amit itt közre is adok. Mint ahogy a két főszereplő bábját is: a bohóc és a Tél. A bohóc már megvolt, a Telet a lyukas fehér zokniból készítettük.

Mint ahogy a képen is látszik, a zokni bábról senki meg nem mondaná, hogy ő a tél. Ezért a mese előtt, egy versikét mondunk:

• Tél:      Én vagyok a Tél, fújom a hideg szelet!
• Bohóc: Én meg a Bohóc – nevetni sosem félek!
• Tél:      Hideget, havat szórok házra, fára!
• Bohóc: Én meg a nevetést szórom a világra! 

Íme a mese, amit el lehet olvasni, vagy el lehet bábozni.

Nevessünk a tél arcába!

Volt egyszer egy falu a dombok között, ahol február mindig túl komolyan vette magát. A hó ropogott, a szél fütyült, és a Tél – mert bizony ő ott személyesen lakott – minden reggel végigsétált a főutcán deres bajuszával, és így morgott:

– Csend legyen! Most még én uralkodom!

Az emberek ilyenkor behúzódtak a házakba. Csak egyetlen valaki nem félt tőle. A falu szélén lakott egy kis bohóc. Nem cirkuszból jött, nem volt közönsége sem. Egyszerűen csak szeretett nevetni. Tarka kabátját maga varrta maradék anyagokból, cipője orra kicsit túl nagy volt, és ha lépett, mindig csilingelt valami rajta. Egy reggel, amikor a Tél különösen komor volt, a bohóc kiállt a tér közepére.

– Jó reggelt, Bajuszos! – kiáltotta. A Tél megdermedt.

– Hogy mersz engem így szólítani?

– Csak gyakorlom a tavaszi hangoskodást – felelte a bohóc, és akkorát tüsszentett, hogy a sapkája lerepült.

A gyerekek az ablak mögül kuncogni kezdtek.

A bohóc ekkor elkezdett furcsán járni: csúszott egyet jobbra, billegett balra, majd leült a hóba, mintha az volna a világ legkényelmesebb párnája.

– Nézzétek! – kiáltotta – A Tél puha!

A gyerekek már nevettek. Az ajtók résnyire nyíltak.

A Tél fújt egyet, de a nevetés nem fagyott meg. Sőt. Mintha minden kacagás egy-egy apró repedést ütött volna a jégpáncélján.

– Ez… ez szabálytalan! – morogta.

– Február van – felelte a bohóc – Ilyenkor nevessünk a tél arcába!

És ekkor valami különös történt. A Tél bajuszáról egy csepp víz csöppent le. A bohóc közelebb lépett, és halkan így szólt:

– Nem baj, ha még maradsz egy kicsit. De ne vedd magad olyan komolyan.

A Tél gondolkodott. A nevetés körbevette. Nem volt bántó. Nem volt gúnyos. Meleg volt. A deres bajusz lassan olvadni kezdett.

Másnap reggel a faluban már csöpögött az eresz. A bohóc sapkáján pedig egy apró hóvirág bújt elő. A Tél még visszanézett a dombtetőről.

– Jövőre újra megpróbálom – mondta, de mintha mosolygott volna.

A bohóc pedig mélyen, tisztelettudóan meghajolt.

– Várunk! – mondta kedvesen, vidámam – De addig is… gyakoroljuk a nevetést!