Vakok világnapja okt. 15.

Kálmán és Béla király 

„Már látom, hogy miért lettem király. Nem a szememért, nem a családomért… hanem azért, hogy megvédjem ezt az országot attól, amit mi ketten, Kálmán és én, teremtettünk egy szakadékot, amiben minden egyes lépésünk súlya és hatása van.”

Egy igazán vak, de jelentős egyéniség helyébe képzelve magamat, írom és adom át kitalált gondolataimat és jeles napon.

 

Felícia királyné :„Látom mindkét fiamat, az egyiket vakon, de látva, a másikat látva, de vakon.”

Egy anya érzelmei erősek, bár nem szerepelnek a krónikákban – de attól még ott volt. Egy anya, aki megszülte, felnevelte fiait, majd kénytelen volt végig nézni, ahogy azok egymás ellen fordulnak a hatalomért, és talán nem is tudott igazán segíteni egyikükön sem. Egy nő, akinek nem volt beleszólása a történelembe – de szenvedett tőle, talán jobban, mint bárki más.

Gondolj csak bele, milyen lehetett például Árpád-házi anyaként élni: egyik fia papnak készül, a másik trónra vágyik, a harmadik ellen összeesküvést szőnek, és ő mindet szereti. Nincs hatalma, nincs kardja, csak a szíve van, ami kettészakad.

Egyetlen belső monológ, egy imádság a gyermekeiért, egy emlék arról, amikor még együtt játszottak a kertben… és most az egyik megvakíttatja a másikat. És ő él, hogy lássa.

 

Egy anya naplója – Felícia királyné írása (képzelt), egy csendes őszi éjszakán

Ma újra hallottam, amit már tudok – de még mindig nem értem. Kálmán, az én elsőszülött fiam, Magyarország királya, elrendelte Béla megvakítását. A testvérét. A saját vérét. A fiamat.

Istenem, hányszor kérdeztem magamtól, hol rontottam el. Hányszor kerestem vissza az időben, mikor lett a nevetésükből gyanakvás, a játékukból versengés, az összenevetésből néma távolság?

Emlékszem, mikor Kálmán még könyvek fölé hajolt a kolostorban, mindig elhozta Béla nevét a szája. „Anyám, ő olyan erős lesz, igazi vitéz, én csak írásban győzhetem le.” Tréfált, de a szemében akkor is ott volt már a félelem – attól, hogy egyszer háttérbe szorul.

És Béla… mindig bizalommal volt a bátyja iránt. Követte, még akkor is, amikor az már messze elhagyta őt a trónért. Nem vetekedett, csak várt. Várt rám is, hogy szóljak Kálmánnak, védjem meg – de milyen anyja az, aki csak a könnyeivel tiltakozik?

Mikor megtudtam, mi történt – nem kiáltottam, nem jajdultam. Csak csendben ültem. A szolgáló azt mondta, azt hitte, elnémultam örökre. Pedig csak próbáltam elhinni, hogy akit én neveltem, aki gyermekkorában a beteg öccsét dajkálta, ugyanaz a kéz parancsolta meg most: vakítsátok meg.

Nincs hatalmam, csak emlékeim. Már nem vagyok királyné, csak egy öregedő asszony két fiával – az egyik koronával, a másik fájdalommal a szemében. És én mindkettőt szeretem.

Minden este imádkozom értük. Nem a trónért, nem a győzelemért. Csak hogy egyszer… egyszer újra testvérek legyenek. Talán már csak odafent. Talán csak ott bocsátanak meg egymásnak.

De egy anya addig is remél.

 

Béla, a megvakítás után – (képzelt) belső monológ

Mi értelme van a fénynek, ha nem tudom, hol vagyok? Mi értelme van a trónnak, ha nem látom, kik ülnek előttem? Mégis, mi marad, ha minden szem elől elzáratott?…

Az arcom ismerős, de most más. A kezemben fém, de a hűvös érzés más, mint amilyen volt, amikor még a nap melege cirógatta. Az arcom, a kezem, az egész testem most üresnek tűnik – csupán a légzés az, ami biztos: élek.

Elvették tőlem a fényt. De valójában azt vettem észre, hogy a sötétség még sokkal többet elvett… Valahol, mélyen bennem, egy szikra alszik, és én képtelen vagyok felébreszteni. A harag, a büszkeség, a szomorúság… csak hullámok, amelyek úgy jönnek, mint a tenger. De a legfájdalmasabb az, hogy mindezt a csendben kell végig szenvednem.

Ami engem gyötör, az nem a vakság, hanem a kérdések… Miért? Miért én? Miért volt szükség erre? És miért éppen ő, Kálmán, aki engem sosem szánt másnak, mint testvérnek? Miért engedte meg, hogy minden, ami közénk volt, porba hulljon?

Tudom, hogy a világ most más lesz. Most, hogy a hatalom már az enyém, csak egy kérdés maradt: megérdemlem-e ezt a trónt?… Hiszen mi az, ha nem fájdalom, amit magamra hoztam? Egy trón a lábnyomaim alatt, de a szívemben üresség.

Lehet, hogy Kálmán ezt nem érti. De mit érhet a hatalom, ha a család már nem létezett? Most mindent magamnak kell megépítenem. Királynak lenni, anélkül, hogy bárkit is látnék.

És így ülök itt, egyedül, egy üres trónon. Talán elfeledtem valamit. Talán valami igazán fontosat. Talán egyáltalán nem vagyok méltó arra, hogy azt a koronát viseljem, amit egy másik férfi szorított a fejére, miközben a testvérem szeméből kicsordultak a könnyek.

De nem kérek bocsánatot. Mert most már értem. Most már tudom, hogy ami történt, az elkerülhetetlen volt. És ha én nem fogom átvenni a trónját, akkor más fogja. A történelem nem áll meg. Ám én, Béla, most már nemcsak a családot, hanem a királyságot is más szemmel látom– és egy királynem lehet gyenge.