Pünkösd

Jeles nap.

Holnap pünkösd. Kinek mi jut eszébe erről a napról? Szégyen ide, szégyen oda, nekem legelőször Jókai Mór regényéből készült Egy magyar nábob filmjéből a pünkösdi király, aztán Benedek Elek egyik meséje, csak utána, hogy egyházi ünnep, majd az 50, és végül, de nem utolsó sorban az én pünkösdi rózsáim.

Gondolom, csak az ötvenet kell megmagyaráznom.

Pünkösd a Húsvét utáni 50. nap. Az elnevezés a görögből származik, annyit jelent: ötvenedik. Igen régi, keresztény vallási ünnep, amit Húsvét után ötven nappal tartanak, a kereszténység tanai szerint annak emlékére, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra.

És íme a mese, az egyik kedvencem volt.

Benedek Elek, Szegény ember királysága

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl egy szegény ember. Ennek a szegény embernek erősen jó szíve volt, s ha nem volt vendége, kiment az utcára, ott fogott, s ahogy telt, úgy telt a kamarából, megtraktálta. Hogy, hogy nem, egyszer a király bevetődött a szegény emberhez, megtraktálta azt is, pedig nem is tudta, hogy kit tisztel azt asztalnál. Amíg ettek, eddegéltek, sok mindenről beszéltek, s többek közt azt találta mondani a szegény ember, hogy: hej, ha én király lehetnék! A király semmit sem szólt erre, csak mosolygott magában, aztán megköszönte a vacsorát, elbúcsúzott, hazament, és ott egyszeriben megparancsolta a katonáknak, hogy menjenek el a szegény emberért, s mikor alszik, hozzák el a palotába, fektessék az ő ágyába. El is hozzák a szegény embert a katonák, belefektetik a király selyemágyába. Hej, édes Jézusom, bezzeg ámult-bámult a szegény ember reggel, mikor felébredt a selyemágyban, melynek a fája is színarany volt! Gondolkozott, tűnődött magában, ugyan hogy került ide; hol lehet, talán bizony a fényes mennyországban? Na, nem sokáig töprenkedett, mert egyszerre csak bejöttek az inasok. S addig mondták, addig esküdöztek az inasok, földig hajoltak előtte, s kérdezték nagy alázatosan: - Mit parancsol, felséges királyom? De még csak most ámult-bámult igazán a szegény ember! Mondta is az inasoknak: - Nem vagyok én király, mit beszélnek kendtek? - De bizony, király kigyelmed! - erősítették az inasok. S addig mondták, addig esküdöztek, hogy a szegény ember csakugyan elhitte. - No, ha király vagyok - mondta - híjjatok be tizenkét hajdút. Az inasok kiszaladtak, s egy szempillantás múlva ott állott előtte a tizenkét hajdú. - Mit parancsol, felséges királyom? - kérdezték a hajdúk. - Azt, hogy ezekre az inasokra húzzatok jó huszonötöt. A hajdúk tüstént lekapták az inasokat a húsz körmükről, s olyan huszonötöt hegedültek rájok külön-külön, számozatlan, hogy csak úgy porzott a bugyogójuk. Hát most már igazán elhitte a szegény ember, hogy ő király. No de csak egy napig tartott a királysága, pünkösdi királyság volt az, mert este, ahogy elaludott, a király szépen hazavitette a szegény embert, s másnap reggel megint csak az ő szalmazsákos ágyában ébredt fel. Ahogy felnyitotta a szemét, rátámadt a felesége, szidta, mint a bokrot, mert egész éjjel s egész nap oda keringett. - Hol járt kend?! Mit csinált kend?! Mindég csak lopja isten áldott napját! - Hohó, feleség - rikkantott a szegény ember -, úgy nézz rám, hogy én király vagyok! - Megbolondult kend?! Szó szót adott, cudarul összevesztek, s a ház elé csődült az egész falu. Éppen akkor ért oda a király is, mert nem volt nyugvása: látni akarta, hogy mit csinál a szegény ember az egynapos királyság után. - Hát ti mit veszekedtek? - kérdezte a király. - Jaj, csak hallgasson ide, lelkem - fogta meg a szót az asszony -, megbolondult az uram. Azt hiszi, hogy ő a király. - Hiszen az volt egy napig, mondta a király, hanem az igazi - az én vagyok! No, ne veszekedjetek, jertek az udvaromba, nem lesz ott semmiben fogyatkozásotok. Kétszer sem kellett, hogy ezt mondja a király, a szegény ember a feleségével az udvarba költözött, s bezzeg többet sóra, fára nem volt gondjuk, olyan úri módon éltek, akár egy gróf s egy grófné. Hanem az úri módot nem becsülték meg, többet költöttek, mint amennyi kijárt a királytól. Egyszer erre, másszor arra kérték a pénzt, de a király megsokallotta, s azt mondta a szegény embernek: - Hallod-e, te a Dárius kincsét is elköltenéd. Ha még egyszer pénzért jössz, eb rúdon vettetlek ki az udvaromból. Hm, ez aztán magyar beszéd volt! Hanem a szegény ember sem esett a feje lágyára. - Megállj, király - mondta magában -, azért mégis megnyitom az erszényedet! Fogta magát, s elküldte a feleségét a királynéhoz, hadd mondja neki, hogy az ura, mármint ő, meghalt, adjon pénzt, mert nincs, amin eltemesse. Föl is megy az asszony a királynéhoz, keserves jajszóval elmondja, hogy meghalt az ura, s miből temettesse el, jaj-jaj, mikor egy réz garasa sincsen! A királyné megszánta, s adott neki egy jó csomó pénzt, de egy-két nap múltán ez is elfogyott. Akkor meg a szegény ember ment a királyhoz, s ő meg azt mondta, hogy meghalt a felesége, s nincs, amin eltemettesse. Sírt, mint a záporeső, s a királynak úgy megesett a szíve rajta, hogy ő is adott egy marék bankót. Alighogy kimegy a szegény ember, jön be a királyné, s mondja az urának: - No, a te szegény embered meghalt. - Már hogy halt volna meg! Ebben a pillanatban ment ki innét. Nem ő halt meg, hanem a felesége. - De bizony a szegény ember halt meg! Hiszen nálam volt a felesége, s adtam is neki pénzt, amin eltemettesse. Szépen összekapott a király meg a királyné, s hogy nem tudtak egymás közt igazságot tenni, lesétáltak a szegény ember szállására, hadd lássák, melyik halt meg valóképpen. De a szegény ember megérezte a sáfrány illatját, s leste az ablakból, hogy jön-e a király. Amint megpillantotta, nagy hirtelen gyertyákat gyújtott, ő is meg a felesége is lefeküdt a földre, gyász fekete lepedővel beterítették magukat, a gyertyákat a fejükhöz állították, a szemüket behunyták, s úgy feküdtek, mint az igazi halottak. Bemennek a szobába a királyék, nézik, nézik a halottakat, a királynénak még a könny is kicsordult a szeméből. - Látod, látod, mind a kettő meghalt. - Azám - mondta a király. - Csak azt szeretném tudni, hogy melyik halt meg elébb. Egy zsák aranyat adnék annak, aki nekem ezt meg tudná mondani. De bezzeg felugrott erre a szegény ember. - Én haltam meg elébb, felséges királyom! Nagyot kacagott erre a király, mindjárt méretett a szegény embernek egy zsák aranyat, de többet nem is tartotta az udvarában. - Csak eredjetek haza isten hírével - mondta nekik -, boldoguljatok, ahogy tudtok! Hiszen boldogultak is. Annyi földet vettek a zsák aranyon, hogy ők lettek a legnagyobb gazdák a faluban. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.