Keringő.
Szeretek táncolni, de legjobban keringőzni. Ha bárhol, bármikor alkalom adódik … hát ki nem hagynám. Két test lágyan, szeretettel, alig észrevehetően egymáshoz simul, felveszik egymás és a zene ritmusát, és szinte suhannak egy szebb világba. Pompás! Egyszerre lépnek vagy száguldanak, perdülnek vagy éppen egy másodpercre egymásba feledkezve megállnak, úgyhogy megszűnik a külvilág. Csak a dallam, a ritmus és Ő van. Hát van ennél csodálatosabb? Imádom. Hál’ istennek volt benne részem, nem egyszer.
Egy tánc
– a sok közül – mégis más volt és felejthetetlen maradt.
Nem
vagyunk már mai gyerekek, de hagyománnyá alakult nálunk, hogy minden
szilvesztert, vagy legalább annak egy részét, kettesben ünnepeljük. Nem úgy
értem, hogy magányosan, csak nem barátokkal, gyerekekkel, rokonokkal, hanem
kifejezetten a magunk kedve szerint. Egy félnapot nem háziasszonyként akarok ünnepelni.
Így történt, hogy az egyik év szilveszter délutánján autóba ültünk és elmentünk
Bécsben. Az utcán töltöttük a jeles napot. Meglehetősen hideg volt, de jól
felöltöztünk, és a vidám forgatag, az itt-ott megszólaló kellemes zene – no meg
a turbópuncs – feledtette velünk ezt az apró kellemetlenséget.
Közeledett
az éjfél. Azt hiszem, már mindenki túl volt az első, a második, esetleg a
harmadik pohárkán. Én biztosan, az tuti.
Éjfél
előtt közös visszaszámlálás: 10, 9, … 3, 2,1, Bimm, bamm, bamm … harangzúgás … majd
felcsendült a Kék Duna keringő. Boldog voltam. Ugyanolyan kellemes borzongás
futott át rajtam, mint amikor ilyenkor Magyarországon megszólal a Himnusz.
Bundásan,
kucsmásan, hótaposóban, hátizsákkal mindenki – ahogy volt – el kezdett
keringőzni. Persze mi is.
Egy-két
perc boldog hullámzás után, azt vettem észre, hogy a tömeg ritmusa változik.
Mintha kis zavar támadt volna. A következő pillanatban már azt láttam, hogy körülöttem tágul a tér, majd egy pár érkezik és ők is boldogan táncba
lendülnek. Akarva akaratlanul a szemem sarkából őket figyeltem. Mindketten jól
beöltöztek. Bizonyára ők is a téli nézelődésre, nem táncra készültek. A hölgy fején
egy kellemes, kékes színű, széles kötött pánt volt, ami nagyon harmonizált a
szeme színével. Ráadásul, így szabadon hagyhatta hosszú, hullámos fekete, vagy
inkább sötétbarna hajának nagy részét. Ahogy fordult, perdült, a hajzuhatag –
némi késéssel – követte gazdáját, vagy egy-két rakoncátlanabb tincs az arcán
landolt. Szemmel láthatóan nem zavarta. Kis idő után behunyta a szemét, de még
így is azt éreztem, hogy a szemhéj mögött sugárzik, mosolyog a szeme.
Gondolatban talán valami nagyon szép helyen, vagy egy hatalmas, fényárban úszó
bálteremben suhant, repült a parkettán, csodálatos estélyi ruhában. A férfi,
boldogan, szinte szakértelemmel vezette. Teljes volt az összhang. Hiába! A
muzsika és a szeretet hatalma csodákra képes! – gondoltam.
Mikor
vége lett a zenének, a pár körül táncolók megtapsolták őket. A férfi kedvesen
jobbra, balra biccentett egyet, majd mosolyogva kitolta a kerekesszékben ülő
partnerét.
A kép forrása: Fotók: Janovics Rita Facebook-oldal, Magyar Curling Szövetség
Facebook-oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése