„Füstbement terv”.
Ez a Petőfi idézet volt az idei gödöllői íródíj témája. Megpróbálkoztam, nem én nyertem meg, vagyis a terveim füstbe mentek, a pályázat mottóját igazolva. Ám egy percig sem búslakodtam, mert nagyon tartalmas, kellemes délutánom volt.
Nehéz többkötetes profi írókkal, költőkkel versenyezni, de lehet tőlük tanulni.
Most
pedig közzé teszem szerény, de okleveles irományomat.
Füstbement terv
Nekem erről a címről, már nem csak Petőfi Sándor jut eszembe.
Nagymama vagyok, öt
kisunokám van. Amikor a következő eset történt, még csak egy volt, úgy hétéves
körüli lehetett. Nem elfogultságból mondom, de egy igazán szép kiskölök volt,
kék, nagy szemekkel, szőke göndör hajjal, és többnyire mosolygott.
Mondom többnyire!
Mint minden fiúcskával megesik, nála is, hogy néha eltörött mécses, vagy épp dühbegurult.
Első
osztály után, nyáron, a szülei elhozták hozzánk kicsit pihenni, játszani,
vakációzni tombolni. Az volt nálunk a szokás, hogy a kisvendég lerajzolta, vagy
később leírta, hogy ő mit szeretne csinálni nálunk, én meg hogy részünkről milyen
elvárással számolhat (na nem sok és nem megterhelő), aztán egyeztettünk. Az
akkori nyaralás viszont bővült anya kérésével, vagy inkább elvárásával. A
tanító néni kitalálta, hogy nyáron mindenki olvassa el, Fésűs Éva meseregényét,
a Csupafül történetét. Máté jó tanuló volt (ha lehet egy elsősről ilyet
mondani), lovagos történeteket és a Harry Pottert már akkor élvezettel böngészgette.
Szóval anya kitalálta, hogy majd mi – Máté a nagyszülőkkel – megoldjuk ezt a nem
könnyű feladatot, vagyis elolvassuk a könyvet.
Hosszú alkudozás után,
megállapodtunk abban (mert hogy aludni sem akart délután), hogy ebéd után
bevonul a szobájába úgy egy- másfél órára, és vagy olvas, vagy szunyókál. Az
első két napban nem nagyon sikerül, alig olvasott el két-három oldalt, és azt
sem tudta elmesélni. Ekkor felajánlottam, hogy felváltva olvassunk, egy oldalt
ő, egy oldalt én. Nem tetszett neki az ötlet. A negyedik nap duli-fuli módon
bevonult a kisszobába és becsukta az ajtót. Mi pedig egy ideig türelmesen
vártunk, néha behallgatództunk, aztán egy óra után óvatosan benyitottam. Szegény
Mátém, ott ült az ágyon kisírt szemekkel. Persze hogy mindjárt mellé ültem és
átkaroltam.
- Ennyire nem
tetszik?
- Ennyire! Nem
történik benne semmi!
- Ez a nyuszi egy imádni való kis lény, mindene
a játék, szereti a hasát, a családját és a barátait, kicsit szeleburdi, néha
kicsit rosszalkodik, néha elront valamit, de mindig mindent helyre hoz. Teljesen
olyan, mint te, vagy a barátaid – próbálkoztam türelmesen, kedvesen meggyőzni.
- Én nem vagyok ilyen gyagyás – mondta
őszinte felháborodással.
- Ez egy nagyon szép,
nagyon jó mese. “A jó mese, mint egy játékos patak vize, mindig az eget
tükrözi, akkor is, ha sáros partok között szalad.” Ezt Fésűs Éva mondta, ennek
a könyvnek az írója. Hát nem gyönyörű?
- Mi benne a
gyönyörű?!?
- És a nyelvezete!?
Érzed, érted, milyen szépen fejezi ki magát az írónő, milyen szép, szívhez szóló
a nyelvezete?
- Leszarom a
nyelvezetét – szakított félbe dühösen, és folytak a könnyei.
Még folytattam volna
– hogy látod, mennyi hasonlóság van közted és Csupafül közt, ő is, nem mindig
cselekszik helyesen, de meg akar felelni, és küzd, blab-blab-bla – de inkább
magamhoz öleltem szorosan, mert féltem, hogy az én könnyeim is kibuggyannak.
Mindkettőnk szíve
hangosan kalapált, szerencsére a kis Máté oldotta fel a helyzetet.
- Tudod mit Nagyi? – nézett
rám kisírt, de kicsit mosolygos szemmel – inkább mondjuk el a Máté te, hallod-e
verset, azt nagyon szeretem!
Meg ne sértődjön egy
Petőfi rajongó se, és remélem nagy költőnk sem forog a sírjában, de bizony –
tisztelet ide, tisztelet oda – mi átköltöttük egy kicsit a verset, és nem Laci
te, hanem Máté te, felkiáltással szoktuk kezdeni a híres verset, és persze el
is játsszuk, miközben jókat nevetünk. És már mondtuk is közösen, hogy …
Máté te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom – itt mindig
elkapom és az ölembe húzom.
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni, …. – magamhoz szorítom, és megcsippentem az arcát.
….
Egy kis tarka lepke. – itt a kezünkkel, illetve ujjunk mozgatásával
csapongó lepkét játszunk.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Máté fejibe…. – mondtam volna tovább, de félbeszakított.
-Tudod mit Nagyi?! Menjünk ki a mezőre és fogjunk pillangókat!
Tetszett
az ötlet. Az ebéd utáni egy-két pihenésre szánt óra már úgy is eltelt, miért ne
mennénk ki a szabadba. Gyorsan elővettük a hátizsákunkat, szendvicset, vizet,
plédet tettünk bele, aztán irány a faluvége, onnan pedig a végtelen határ! Már
messziről láttuk, hogy színes, mozgalmas élmény vár ránk. A rétek,
mezők járatlan útjain botorkálva, szebbnél-szebb virágok mosolyogtak ránk
pompás, sokszínű szirmaikkal. Egyesek magányosan virítottak, mások kisebb
csoportokba verődve tetszelegtek, de olyanok is akadtak, akik hatalmas
területeket vettek uralmuk alá. Ez a színkavalkád, amíg a szemünk ellátott, beborította az egész
határt. Június elején piros pipacstengerben úsznak a rétek, mostanra már csak
mutatóban volt belőlük egy-kettő. Viszont volt zsálya, gyöngyike, pipitér,
katáng, boglárka, kamilla, és folytathatnám a sort estéig, merthogy virágok ezrei kacérkodtak velünk. No
és pillangók? A nyár a virágok és a pillangók pompájáról szól. Pillangót fogni
jöttünk, de nekünk ehhez már rég nem kell lepkeháló, mert mi fényképezőgéppel,
akarom mondani, telefonnal kapjuk el a kis szárnyasokat. Szerencsénkre volt
belőlük bőven: kardos és fecskefarkú lepke, nappali pávaszem, répalepke,
citromlepke, és egy rakás olyan, aminek nem tudjuk a nevét. Mikor már jó sokat
lencsevégre kaptunk, és virágcsokrunk is volt rendesen, kerestünk egy szép
helyet, ahol letáboroztunk. Elővettük a plédet, a szendvicseket, szépen
megterítettünk és kiraktuk a vajaskenyerünket meg a zöldhagymát. Ám akkor
hirtelen előttünk termet egy szép fácán, amit feltétlen meg kellett örökíteni.
Lassú mozdulattal a telefonomért nyúltam és óvatosan, bekapcsolva átadtam a
kisunokámnak. A kép persze nem sikerült, pedig nagyon ügyes és óvatos volt
Máté, teljesen profi módon kezelte a helyzetet.
Sebaj! Jöhet a lakoma! Mohón el kezdtük tömni, vagyis tömtük volna magunkba
az uzsonnát, de azt vettük észre, hogy az csupa hangya. Jól van, mondtam,
legalább hús is lesz hozzá, jót nevettünk, és közben szedegettük le róla a kis rovarokat.
Végül még sem ettük meg. Jó nagyot kortyoltunk inkább a vízből, és
hazaindultunk.
Aznap este se a vacsorát, se az alvást nem kellett unszolnom.
A
könyvről, az olvasásról több szó nálunk nem esett. Játszottuk, labdáztunk,
barkácsoltunk, kertészkedtünk, főzőcskéztük, és a jó ég tudja mit nem
csináltunk még, de az olvasás, az nem volt köztük.
Gyorsan eltelt az egy
hét, és a szülők jöttek csemetéjükért. Még szinte le sem pakoltak, nekem
szegezték a kérdést:
- Na, elolvastátok? –
kérdezte lányom a biztos siker reményében.
- Nem.
- Neeeem? Ahhh! Hová
lett az én jól kidolgozott tervem?
- Hová? – rántottam meg a vállamat – Füstbe!
Gödöllő, 2023. eredményre várva
Megjegyzések
Megjegyzés küldése