7 nap van karácsonyig

A 7. angyali üzenet,


mely így szól: „A helyes ösvényen jársz… folytasd az utadat!” Sokszor nagyon nehéz a helyes úton járni. Egyrészt, ki tudja előre, melyik a leghelyesebb, másrészt a helyes feltehetőleg göröngyösebbnek ígérkezik,  mint a másik. Jó döntést kell hozni!

Élni Nélküle

Már nem ítélem el az alkoholistákat. Valamikor régen, minden iszákost ronda, lusta, bunkó szerencsétlennek tartottam. Ám történt valami az életemben, amitől az egész témát másként kezdtem látni. Nem akarok szerénytelennek látszani, de magamat jó embernek, becsületes dolgozónak, lelkiismeretes anyának tartom, mégis volt egy időszak, amikor csak egy hajszál választott el attól, hogy az egykor oly undorral nézett alkoholisták közé tartozzak.

Most már nekem is hihetetlennek tűnik, de előfordulhatott volna, hogy most nem egy meleg szobából, kényelmes székből írom e sorokat, hanem valahol, egy hideg padon reszketve, a rémes lőrét iszogatva, piszkosan, csak nézek ki a fejemből.

Harmincöt éves voltam, amikor kiderült, hogy a férjem nagyon beteg. Vastagbélrák. Persze akkor, még inkább csak sejtettük, mint tudtuk, hogy mi ez, és mivel jár. Meglehetősen elkényeztetett feleség voltam. Az anyagbeszerzés, vásárlás, hivatalos ügyek intézése, autós témák, sok egyéb mellett a férjem dolga volt. Amikor lebetegedett, egyre több mindent, végül mindent át kellett vállalnom. Közben persze dolgoztam, és két kicsi gyermekünknek megpróbáltuk azt a látszatott kelteni, nem olyan nagy a baj. Pedig az volt. A vastagbél daganatot sikeresen megműtötték, de akkor a májon, később a tüdőn is megjelent. Közben a mindenféle kezelések, kemó, készítmények, orvostól, orvosig szaladgálás, még javasasszonynál is voltunk – mert az ember állandóan bízik, reménykedik valamiben. Fölösleges volt. Három évi keserves szenvedés után, 48 kilósan, örökre eltávozott közülünk.

Az utolsó félév mindenkinek nagyon nehéz volt, de most csak magamról írok. Délelőtt tanítottam. Amikor hazajöttem főztem valamit, egyrészt, hogy a gyerekeknek legyen vacsora, másrészt, hogy bevigyem a kórházba, gondolván, hogy a hazai mégiscsak jobb. Kicsit beszélgettem a lányaimmal, megnéztem a házi feladataikat, majd irány a kórház. Általában késő este jöttem haza, amikor a gyerekek már ágyban voltak. Kicsit beszélgettünk, aztán ők aludtak, én meg neki álltam mosni (ahol két gyerek és egy beteg van, ott rengeteg), vasalni, és amilyen hülye voltam, még készültem a következő nap óráira. Éjfél, 1, 2, 3 óra tájban én is lefeküdtem, és hatkor keltem. Észre sem vettem, hogy az evés, valahogy kimaradt az életemből. Valahogy nem éreztem éhséget. Egy idő után már az alvás sem hiányzott. Bármilyen furcsa, nem voltam éhes, és nem voltam álmos. Viszont rengeteget szédültem. Amikor megtörtént a nagy tragédia, és külföldön élő nővérem eljött, azt mondta, hogy nem ismer rám. Megpróbált tömni, persze nem túl sok sikerrel. Egyik nap valami nagyon finom édes vörösborral állított be. Mi tagadás az jól esett. Megittuk ketten az egész üveggel, és igencsak jó kedvünk kerekedett. És láss csodát, végig aludtam az éjszakát. Másnap ismét iszogattunk, de akkor már ettem is. Kb. két hétig, amíg nálunk volt a tesóm, esténként ettünk és ittunk és én nagyokat aludtam. Egy idő után azon vettem észre magamat, hogy hiányzik a bor. Úgy gondoltam, bor nélkül nem tudok aludni. Egyre többet ittam, és már nem csak esténként. Már nem érdekelt annyira a gyerekek házi feladata, nem készültem a másnapi órákra. Egy valami járt csak a fejemben, hogy minél előbb elzsibbaszthassam magamat és aludhassak. Élveztem azt az állapotot, mert nem kellett arra gondolnom, hogy hogy fogok egyedül mindent megcsinálni, hogy pótlom a lányoknál apjuk hiányát, hogy mit válaszoljak, ha a halálról kérdeznek.

Egy este, a második, vagy harmadik pohárka után, elestem a szobában. Nyilván nem azért, mert nem tudtam magamról, de az is biztos, hogy a sok italnak és kevés evésnek köze volt hozzá. Bejött a kisebbik lányom, aki akkor 11 éves volt, és megkérdezte, mit csinálok, de nem tudtam rá válaszolni, viszont átkozottul szégyelltem magam. Utána hiába ittam még egy-két pohárkával, hosszú ideig nem jött álom a szememre. Már hajnalodott, mire elaludtam. Életem egyik legszebb álmát éltem akkor át. Hófehér öltönyben, fehér hatalmas csokornyakkendővel, még a szemüvegének a kerete is fehér volt, megjelent az ágyam mellett Máté Péter (ő akkor már nem élt) kicsit nézett, majd leült az ágyam szélére és megsimogatta az arcomat. Megfogta a kezemet, és valami olyasmiről beszélt, hogy nekem még feladatom van, és hogy ne féljek, lesznek még szép napjaim. Majd elkezdett halkan, bársonyos hangon énekelni: „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát …” Aztán lassan felállt, elsétált, de az egyre távolodó és csökkenő alakját hátulról még nagyon sokáig láttam, mint ahogy a halkuló énekét is hallottam. „Hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el! … mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!”

Máté Péternek, vagy annak az angyalnak, aki azon az éjszakán meglátogatott, igaza lett. Pár nagyon nehéz és kemény év után megismerkedtem életem új párjával, és férjhez mentem hozzá. A megismerkedésünk nem hétköznapi volt, egyrészt mert nem akartam még egyszer férjhez menni, mert azt gondoltam, hogy a volt férjemnél jobbat, vagy akár hozzáhasonlót úgysem fogok találni. Másrészt, egy tőlünk nagyon távol eső, olyan város lakóját ismertem meg, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik.

Megismerkedtünk, megszerettük egymást, gyermekeim is megszerették és elfogadták. Kapcsolatunk egy csoda volt, de ez már egy másik történet.

 

 

Megjegyzések