6 nap van karácsonyig

A 6. angyali üzenet,


mely így szól: „Add át a fizikai világgal kapcsolatos félelmeidet az angyaloknak!” Idős korra sok minden megváltozik az ember életében. Elveszítheti a párját, nyugdíjból, vagyis kevesebb pénzből élhet, beteges és ügyetlenebb lehet, de egy valami sosem változik: a család iránti szeretet.

Az igazi ajándék

Sosem hittem volna, hogy egyszer majd nem várom a karácsonyt – sóhajtott fel Marika. Hányadik is ez az életemben? Jaj! A nyolcvankettedik! Még kimondani is rossz.

Emlékszem – ábrándozott tovább – gyerekkoromban, hogy vártam mindig. Szegények voltunk, da anyám mégis megadta a módját. Minden karácsonyra varrt nekünk egy ruhát. Hogy mikor csinálta, máig sem tudom, mert sosem láttuk. De a fa alatt ott volt, az biztos. Apánk pedig valami játékot fabrikált. Hol katonát faragott, hol bohócot, hol meg babaházat. Egyszer egy-egy pár faklumpát csinált. De jól lehetett azzal a jégen csúszkálni! De a legszebb az volt, amikor egy Betlehemet kaptunk. Volt benne minden, kis állatkák, Jézus, Mária a kisdeddel, három király és három pásztor. Azt sokáig őrizgettük, még a lányaim is megcsodálták. Nem is akarták elhinni, hogy azt a papa és a mama csinálta.

Szép volt a fánk is. Kicsike volt és tele volt igazi gyertyával. Nem villogott színesen, mint a gyerekeimnél, de a gyertya lángocskájában egy világ rejtőzött, pedig illata jelentéktelen volt és fényével is fukarul bánt. A legkisebb légmozgásra táncba kezdett, aprócska fénye játszott a tekintetünkben, az üveggolyókon és a falakon.

No, és azok a finom falatok, melyek ilyenkor az asztalra kerültek … ! Töltött káposzta, bejgli, kőtrétes, kocsonya … Ma már ilyeneket nem esznek, tán nem ismerik.

Mi is volt tavaly a lányoméknál? Valami hal. Valami különleges drága hal, de a nevére már nem emlékszem. Megdicsértem, de hát nem volt annak semmi íze.

És most megint karácsony. Két hetem van még. De nekem egy hónap is kevés lenne. Sütnöm, főznöm nem kell, mert egyik nap az egyik, másik nap a másik lányoméknál leszek. Valami ajándék mindenkinek … Miből? Ahhoz hogy készítsek valamit, már öreg vagyok és ügyetlen, pénzem meg nincs annyi, hogy vásároljak.

Nézzük csak: van a két lányom meg a két vőm, van 5 unokám, 3 unokám már a párjával jön és van 3 dédunokám … Mennyi is ez? Ha jól számolom, ez tizenöt. Ha csak mindenkire ezer Ft-ot számolok, akkor is tizenötezer Ft. Hm! Ezer forintért nem adnak semmit. Ráadásul egy fillérem sincs. Mire kifizetem a rezsit, a gyógyszereket, az ebédemet, alig marad valami. Pedig kellenek még tisztítószerek, a reggeli, a vacsora, esetleg néha egy kis gyümölcs. A lányok persze mindig kérdezik, hogy kell-e pénz, vagy valami, de én sosem kérek. Minek is kérnék? Meg van mindenem.

Szóval itt a nyakamon a karácsony. A felnőtteknek már régóta nem veszek semmit, de az unokáknak és főleg a dédunokáknak kellene valami. Az a három pici, valóságos kis angyal. Egyfolytában csacsognak, rohangálnak és nevetnek. A kiskezük simogatása a legjobb gyógyszer a fájós csontjaimra. Amikor megkérdezik – Dédi, kérsz egy puszit? – és választ nem várva már nyomják is az arcomra, tíz évet fiatalodok.

Szóval nyakamon a karácsony! Legalább a három kis angyalkámnak ki kell találnom valamit. Egy két éve még tudtam horgolni, kötni, varrni, de ma már az se megy. A fránya ujjaim, egyszerűen nem engedelmeskednek.

Emlékszem, úgy három éve lehetett, amikor kesztyűbábukat csináltam nekik. Hogy annak hogy örültek! Egyszer meg személyre szóló mesét írtam nekik. Keménytáblás könyvborítót is készítettem, méghozzá egy kinőtt kis ruhácskájukkal vontam be. Annak is nagy sikere volt. Ötletem még csak volna, de nem tudom megcsinálni.

Mária még sokáig üldögélt az ágy szélén, és ábrándozott. Csengetésre riadt fel.

-Te jó ég! Meghozták az ebédemet, és még rendet sem raktam.

Föltápászkodott és a maga módján sietősen kitipegett, hogy ajtót nyisson.

-Ki az?

-Józsi vagyok, a postás.

-Jaj, már azt hittem az ebédemet hozzák … - mondta Marika, miközben nyitotta az ajtót.

-Most csak én vagyok, az ebéd majd később jön Mária néni. Még csak féltizenegy van.

-Mit hozott Józsikám?

-Örülni fog, egy kis nyugdíj-kiegészítés. Itt írja alá!

-Tízezer Ft? Hát ebből nem tudok a dédunokáimnak karácsonyi ajándékot venni. Talán egy-egy pár zokni jönne ki belőle. De annak meg biztosan nem örülnének.

-Minek venne bármit is, Drága Jó Mária néni? Megvan azoknak mindenük! Ajándékozzon nekik mesét! A mai napig azokat a meséket mondom a gyerekeimnek, amit nekünk mesélt az iskolában. A Szivárványfülű nyúl meséjét, ha nem mondtam el nekik százszor, akkor egyszer se. Aztán mégis mindig azt mondják, hogy a Mária néni Szivárványfülűjét meséld apa! Még a feleségem is élvezettel hallgatja.

-Lehet, hogy igazad van Józsikám. Majd gondolkodok rajta. 

Teltek, múltak a napok. Már az a plusz tízezres is elfogyott, de ajándék még semmi.

December 23-án megszólalt a telefon. Mária néni egyik lánya volt. Figyelmeztette, hogy másnap reggel jönnek érte, addigra legyen kész.

Már csak egy napom van, illetve még annyi sem – morfondírozott Mária, míg a megfelelő ünnepi ruhát válogatta – Gondolkodjunk! Mitől is volt számomra olyan különleges, olyan emlékezetes, olyan felejthetetlen a karácsony? Attól a ruhától, amit anya varrt? Vagy attól a játéktól, amit apa fabrikált? Vagy a töltött káposztától? Nem hinném. Azt hiszem, a legjobb az volt, hogy együtt voltunk. És az est csúcspontja az volt, hogy ajándékozás, evés után együtt énekeltünk és játszottunk. Igen, a szüleim nagyon elfoglalt emberek voltak, de karácsonykor együtt játszottak velünk kifáradásig.

Aztán eszébe jutottak édesanyja szavai: Ha nem tudunk mást adni, adjuk önmagunkat, adjuk a szívünk melegét. Szeretetben élni, ez a lényeg! Ettől kicsit megnyugodva, mosollyal az arcán elaludt.

Másnap korán kelt, hogy ne keljen őmiatta várni a lányának. Meg aztán 82 évesen időbe telik, hogy az ember nőt faragjon magából. Felvette az előzőnap kikészített ruháját. Sötétkék kötényruha, alatta fehér csipke blúz. Régi darab, de még mindig jó és csinos. Az iskolai ünnepségeken is ezt hordta a legszívesebben. Elővette az ékszereit. A nyaklánc és a gyűrű gyorsan a helyére került, a fülbevalóval nem boldogult, úgyhogy visszatette a dobozba. Még egy kicsit a szemöldökét is kifestette. Csak lassan, csak óvatosan! – mondogatta magának, mert a keze már jó ideje remegett. Még egy utolsó simítás a frizurán, egy csöpp rúzs a szájra, és elkészült a nagy mű.

Elégedetten nézegette magát a tükörben.

-Akár két évet is letagadhatnék – mondta magának viccesen, miközben meghallotta csengőt – Rohanok, rohanok, már nyitom is az ajtót!

-Szia Dédike! De csinos vagy! Kész vagy? Mehetünk?

-Igen, csak felkapom a kabátomat és indulhatunk.

-Papucsba jössz?

-Jaj, látod, de bolond vagyok! Majdnem elmentem papucsba. Bár az sem lett volna rossz, az autóban úgy sem számít, nálatok meg nem kellene cipőt váltanom.

Marika nagyon izgatott volt, boldognak érezte magát, és az autóban egyfolytában csacsogott. Beszélt arról, hogy a szomszéd Gizike, hozott neki bejglit, hogy a postás Józsival milyen jól elbeszélgettek, és hogy sok régi tanítványa küldött neki karácsonyi- újévi köszöntőt a számítógépen.

A fantasztikus ünnepi ebéd után a gyerekeket és Dédit elküldték kicsit pihenni, addig a fiatalok rendet raktak és a fa alá kerültek az ajándékok.

Mária csengőszóra lett figyelmes. Óvatosan letipegett az emeletről, már mindenki ott állt a fa körül, és szólt a jól ismert, meghitt karácsonyi zene.

Megszólalt a „Mennyből az angyal …”, melyet együtt énekelte mindenki a magnóval. Majd jött az összes többi karácsonyi dal, aztán az ajándékosztás,  végül a játék az újdonságokkal. Mária néni a fotelből nézte mosolyogva. Mikor már kicsit fáradni látszott a társaság, megkérdezte:

-Hát az én ajándékomra nem vagytok kíváncsiak?

-Dehogynem! – Pattant oda Hunor, a legnagyobb dédunoka – Hol van?

-Itt a zsebemben.

-A zsebedben? – fintorodott el – Hát nem lehet valami túl nagy …

-Vedd már elő, Dédi! – szólt türelmetlenül Lilla.

-Várj csak, várj! Először választanotok kell! Ebben a zsebemben régi történetek, ebben pedig mesék vannak. Melyikből vegyek ki?

-Mindegyikből! Mindegyikből! – kiáltott lelkesen Nórika.

A gyerekek, hol az egyik, hol a másik zsebre mutogattak. Így aztán Mária úgy döntött, hogy először elmesél egy régi-régi karácsonyt, aztán bele fog a mesélésbe.

Először csak a három gyermek kuporodott a fotel mellé, majd, a nők, végül a férfiak is.

Közben besötétedett, de senkinek sem jutott eszébe, hogy villanyt gyújtson. Csak a karácsonyfa égői és a kandalló parazsa világított. A legkisebbik csemete, Nórika, felmászott a dédi ölébe, bevackolta magát oda kényelmesen, és úgy hallgatta a véget nem érő mesefolyamot. Hogy hogyan találkozott a kis mihasznamanó, Mimó a legkisebbik szivárványfülűvel, Sziszivel, hogy hogy hol találtak rá az újszülött mindignövősárkányra, Majára, hogy hogy mentették meg Kiskori és Sárkányvezér életét, hogy hogy lett a félelmetes fekete koboldokból színes, barátságos jóbarát, és hogy hol, mikor, mit segítettek nekik a gyerekek, elsősorban Hunor, Lilla, Nórika és a barátaik. Mesélt a barátságról, az önzetlenségről, az akadályok leküzdéséről, a szeretetről, a megértés az összefogás hatalmáról és hogy mi az igazi bátorság.

A ház elcsendesült. Marika egyre halkabban mesélt. Megnyugtató hangjával csak a kandalló tüzének halk ropogása szállt néha vitába.

A kis Nórika elaludta a puha meleg ölelésben, de a többiek is már nagyon laposan nézegettek.

-Úgy látom, eljött az idő a lefekvésre – szakította meg a mesét Dédi – de ne aggódjatok, holnap folytatom!

-Csak még azt áruld el, hogy a végén megtalálják a kristálygolyó hiányzó részét? – kérdezte Lilla.

-Hát persze. Ám addig még sok kalandjuk lesz és számtalan akadályt kell legyőzniük a mi kis hőseinknek.

-Én gondoltam – vágott közbe Hunor – mert az iskolában is azt tanultuk, hogy „jó tett helyébe jót várj”, meg hogy „a mesék mindig a jók jutalmával és a gonoszok bűnhődésével ér véget”.

-Ez így igaz, drága Kincsem! A mese sokszor igazságosabb és szebb a valóságnál.  Ezért olyan szeretnivaló és vonzó évezredek óta mindenki számára.

A szülők felnyalábolták álmos gyermekeiket, hogy lefektessék őket. Lilla, édesapja válla fölött kikandikálva, még kábán visszaszólt:

-Dédike! Jövő karácsonykor is ezt mesés zsebű ruhádat vedd fel!

Mária lánya odament, felsegítette Máriát a karosszékből és felkísérte az emeletre.

-Jó éjszakát Édesanyám! – és megpuszilta.

-Jó éjszakát Kincsem! Ismét nagyon szép karácsonyunk volt.

-Így igaz. Szerintem mindenki nagyon jól érezte magát.

-Látod lányom, igaz a mondás, miszerint nagyon fontos, hogy mi van a fa alatt, de fontosabb, hogy ki van a fa körül!

 

Megjegyzések