21 nap van karácsonyig

A 21. angyali üzenet,

mely így szól: „Légy bizalommal teli! Engedd, hogy a megérzéseid támogassanak!” Hit és megérzés! Sokszor észre sem vesszük, pedig ott van az életünkben, sőt, segít a döntésünkben. Biztos voltál már úgy, hogy valami között választanod kellett, tanácstalan voltál, valamiért mégis ráleltél a jó útra.

Mit válasszak? Kisgyermekként kellett jó döntést hoznom. A tét nem volt nagy, csupán ennyi: egy jó, kiadós vacsora, vagy a nyugodt lelkiismeret.  

Galambleves

Egyik nap sétálgattunk a városban, és feltűnően sok galambot láttunk. Persze, hogy róluk szólt csevej. Apukánk arról mesélt, hogy amikor ő kicsi volt, milyen sokszor evett galamblevest. A tyúkok, a libák, a disznók mellett, galambot is tartottak. Mivel öten voltak fiúk, néha gerlét fogtak, azzal jól fel lehette szaporítani, az egyébként nem túl sok húst tartalmazó levest.

-Megettétek a galambot? – kérdeztem bizalmatlanul.

-Meg bizony.

-És finom? – kérdezte a nővérem.

-Hogy finom-e? … Pompás! Igazi csemege! És egészséges!

Nővéremmel fintorogva egymásra néztünk. Hittük is meg nem is.

-Látom, nem hisztek nekem – szólt kétkedésünk láttán apu.

-A puding próbája az evés, ahogy szokták mondani. Anyut megkérjük, hogy főzzön nekünk egy jó kis galambpaprikást, vagy galamblevest.

-Hiszen nekünk nincs is galambunk! – kiáltottam fel.

-Majd fogunk.

-Persze, ezt már ismerem – szólt gúnyosan a nővérem – hintsünk sót a farka alá, aztán könnyen meg lehet fogni.

Ezen jót nevettünk, majd apu folytatta:

-Hát, most kivételesen nem erre gondoltam, és nem tréfálok.

-Akkor hogy fogunk galambot?

-Készítünk galambfogó-csapdát. Persze nem most, mert azért olyan egyszerűen nem megy, de hétvégén, ha jó idő lesz, nekiállunk.

Eljött a hétvége, és mi kíváncsian, tettre készen vártuk a feladatot. Igazából apukánk csinált mindent. Mi csak kézre adogattuk a szerszámokat, szögeket, segítettünk ezt-azt odébb rakni meg hasonló. Gyanítom – most már így öreg fejjel – hogy nélkülünk is elkészült volna … sőt. A lényeg, hogy elkészült egy helyre kis ketrec, csapóajtóval. Egy hosszú madzagot kötöttünk az ajtóra, melynek a végét bevezettük a házba, az előszoba ablakán keresztül. A terv az volt, hogy magvakat szórunk a ketrec elé, illetve végig befelé, hogy a madárkákat becsalogassuk. Aztán ha már bent vannak, leengedjük az ajtót és megvan a zsákmány.

Téli szünet volt, úgy hogy ráértem, és szinte egésznap az ablakból néztem, hogy mikor csaphatom le a ketrecajtót. Nem volt egy egyszerű dolog, mert gerlék ugyan jöttek, a ketrec elől össze is szedték a magvakat, de bemenni egy sem akart. Türelmemnek azonban meg lett a jutalma. Egy gyönyörű fehér galamb szállt a ketrec elé. Szedegette a búzaszemeket és szép méltóságteljesen besétált. Na, ez már a mienk – gondoltam és diadalmasan rácsaptam az ajtót. Kimentem, hogy közelebbről is megnézzem, de előtte bekiáltottam a konyhába anyunak, hogy készüljön, mert ma galamblevest fogunk vacsorázni. A rácshoz léptem. A galamb rabságában szembeállt velem, és merően nézett. A tekintete oly szomorú és oly beszédes volt, hogy önkéntelenül beszélni kezdtem hozzá.

-Haza szeretnél menni? – A galamb igent bólintott.

-Vár otthon valaki? – A galamb megint igent bólintott.

-De hát mi téged … – be sem mertem fejezni, hogy mi tulajdonképpen meg akartuk enni … hiszen apu azt mondta … és a vacsora …

Néztük egymást.

Azt gondoltam, ha még egy kicsit fogva tartom, elsírja magát. Vagy lehet, hogy én sírtam volna el magam? Döntöttem. Kinyitottam az ajtót. A galamb kisétált és elrepült.

Aznap este rántott levest ettünk. Vacsoránál elmeséltem találkozásom a fehér galambbal.

-Szerintem a rántott leves százszor jobb a galamblevesnél – mondta apukám – és nagyot kanalazott a levesből.