A 19. angyali üzenet,
mely így szól: „Koncentráld elmédet a magad és a többiek megsegítésére, hogy békességben éljetek.” Néha göröngyös, nehéz út vezet oda, de megéri. Végig kell járni!
Angliában
Zsolt
és Éva egy hatalmas, kényelmes franciaágyon fekszenek a szuper-modern TV-jük
előtt. A hangot levették, és a képeket sem nagyon nézik, inkább csak
beszélgetnek.
Végre
úgy érzik, hogy boldogok és elégedettek. Nem éhesek, nem fáznak, és a kezük meg
a lábuk sem fáj. Az ember azt hinné, hogy ez nem nagy dolog. Nekik igen.
Nem
volt ez mindig így.
Zsolt
hat, Éva négy éve él Angliában. Mindketten nagy reményekkel, diplomával,
angoltudással érkeztek. A közvetítő annakidején szállást, ellátást, jó fizetést
ígért, természetesen a kemény munka mellett. Évának kicsit könnyebb volt, mert
ő már Zsolt albérletébe érkezett. De Zsolt …, úgy emlékszik vissza az első pár
évre, hogy élete legkeményebb, legborzalmasabb időszaka volt.
Valóban,
ahogy ígérték volt munka és volt szállás. De milyen szállás? Egy nagy szobában
volt négy ágy. Egy ágyat ketten kaptak, az egyik nappal, a másik éjszaka
használta, ahogy a gyárban is váltották egymást. Erre a nyolc emberre volt egy WC
és egy fürdőszoba. Zsolt nem ehhez szokott és egyre nehezebben viselte. A
gyárban megismerkedett számtalan magyarral. Ferivel különösen sokat
beszélgetett. Kis reményt adott Zsoltnak, hogy Feri is így kezdte, de most már
egy egész házat bérel, saját szobája és saját fürdőszobája van, a többi szobát
pedig kiadja. Felajánlotta Zsoltnak, hogy pár fonttért átadja neki a
mosókonyhát (az még üres), és használhatja az ő konyháját és a fürdőszobáját.
Az ötlet jónak tűnt, annál is inkább, mert közelebb volt a gyárhoz.
Átköltözött.
Volt saját ágya és a WC-n is kettőjüknek kellett osztozkodni, de azért ez sem
volt álmai netovábbja. A helyiségen nem volt ablak, nem volt szellőztető.
Ráadásul ott mosott, centrizett a ház valamennyi lakója. Szóval a szoba – vagyis az a kis lyuk –
párás, büdös, sötét és zajos volt.
Ám,
mint említettem sok magyarral megismerkedett. Egy másik dolgozó, felajánlotta a
garázsát, mondván, hogy az úgy is mindig üres, mert az autója nem fér be.
Ráadásul ingyen! Műszak után már szedte is össze motyóját – egy bőröndbe befért
minden – és költözött. Volt egy kis megtakarított pénze, azon vett egy
összecsukható ágyat és ágyneműt.
Teltek
múltak a napok és jött a tél. Egyre hidegebbek lettek az éjszakák, a hajnalok
már szinte elviselhetetlenek voltak, hisz fűtés nem volt, a garázsajtó meg nem
jól zárt. Vállalt mindenféle egyéb munkát, több műszakot, hogy minél kevesebbet
legyen otthon és persze minél több pénze maradjon, hogy a következő telet már a
saját, meleg szobájában tölthesse. Rengeteget dolgozott, pedig átkozottul nehéz
volt a munka.
Zsolt
jól megtermett ember volt nagy kezekkel. Így a szalagnál végzett munka – ha
lehet ilyet mondani – neki még nehezebb volt, alig tudott benyúlni a kisebb
hézagokba. Enni és WC-re elmenni sem volt egyszerű dolog. Sokan csak azért
mentek el WC-re, hogy egy pillanatra leülhessenek. Csak hát ilyenkor szólni
kellett a jobb és baloldalon álló munkatársnak, hogy vegyék át a helyét. Ezzel
nem volt szabad visszaélni, hisz mindenki tudta, hogyha hiánytalanul mindenki a
szalagnál áll, úgy is nehéz, ha egy-két emberrel kevesebb áll ott, az már
szinte katasztrófa.
Sok
dolgozó nem is bírta pár napnál tovább. Ám Zsolt kitartott. Az üzemvezető
látta, hogy Zsolt ügyes, szorgalmas és kitűnően beszél angolul, ezért csoportvezetőt
csináltak belőle. Ez nem csak azért volt jó, mert könnyebb munka volt, hanem
azért is, mert több fizetést kapott. Most már bátran gondolkodhatott abban,
hogy saját albérlet után nézzen, és hogy kicsalja a barátnőjét.
Ha
már a hideg telet nagy nehezen átvészelte, a tavaszra és nyárra nem volt
érdemes váltani, maradt a garázsban, és gyűjtötte a pénzt. Tudott venni egy
elég jó, használt autót és hazalátogatott. Ősszel pedig keresett egy jó
albérletet. Kétszobás apartman! Csúcs, az eddigiekhez képest.
A
téltől már nem kellett félnie és hamarosan kiköltözik a barátnője is, ráadásul
ismét fizetésemelést kapott. Most érezte először, hogy jól döntött, amikor –
bár nehéz szívvel – otthagyta a barátokat, az otthonát, a családját, a hazáját,
mindenét. Ám még mindig úgy gondol vissza, ha csak egy kicsit könnyebb lett
volna otthon, ha csak egy kicsit jobban megbecsülték volna a munkáját, a
szorgalmát, ha nem az számított volna az előre haladásban, hogy ő ki fia, ki
borja … . De hát közel negyven évesen mire várjon? Mikor lett volna saját háza,
vagy csak akár egy saját kis lakása? Kölcsönt felvenni 20-30 évre? És ha
elveszti a munkáját és nem tudja a részleteket fizetni?
Új
korszak kezdődött Zsolt életében.
Megérkezett Éva. Most talán mindenki azt gondolná, hogy nagyon boldogok
voltak. De sajnos nem. Pár nap nézelődés és örömködés után, ő is beállt a
szalag mellé dolgozni, és mindennap sírva ment haza. Egymást vigasztalták,
bíztatták, hol az egyik, hol a másik adott egy kis erőt a kitartáshoz és
továbblépéshez. Szerencsére Éva is kitartó és szorgalmas volt, így hamarosan,
jobb fizetéssel, áthelyezték a raktárba, könnyebb munkára.
A
két fizetés biztos tudatában, már eljátszottak a saját ház gondolatával.
Elmentek a bankba, és úgy látszott, semmi akadálya annak, hogy kölcsönnel,
kulcsra kész házat építtessenek.
Csak
csodálkoztak, hogy két idegennek, milyen gyorsan adtak kölcsönt, és milyen
gyorsan elkészült a teljesen kitakarított, beköltözhető ház. Barátok
segítségével berendezték, és beköltöztek.
Zsolt
az első ott töltött éjszakán megkérte Éva kezét. A válasz nem volt kétséges,
hisz oly régóta szerették egymást, ám a nagy eseményt egy évvel elhalasztották,
mert Éva igazi, nagy és emlékezetes esküvőt szeretett volna.
Eljött
az esküvő napja, amit természetesem Magyarországon, a régi jó barátokkal és
rokonokkal tartottak. Minden olyan volt, ahogy Éva megálmodta. Fehér uszályos
csipke ruha, hosszú fátyol, ceremónia és fotózás a tóparton, fantasztikus
vacsora és reggelig tartó zene, tánc, buli. Mondanom se kell, az egészet az
ifjú pár finanszírozta.
A
megspórolt pénzük ugyan elfogyott, de percig sem aggódtak, hisz nem csak hogy
mindegyiknek jól fizető állása volt, belefogtak egy saját vállalkozásba is, ami
lassan, lassan kezdett beindulni. A terv az volt, hogy Éva felmondja az állását
és csak abban fog tevékenykedni.
Közben
egyre-másra mentek a magyar rokonok és barátok hozzájuk látogatóba. Némi
fáradságot és költséget persze jelentett az ifjú párnak, de mindig mindenkit
szívesen, örömmel fogadtak, és mutatták meg a házukat valamint a környék
nevezetességeit. Nagyon büszkék voltak, hogy nem kell őket segíteni, sőt … .
Egy
alkalommal Warwick-ba vitték a
vendégeket. Éva anyja, Adél elképedve nézte a hatalmas várkastélyt.
-Te jó ég!
Milyen hatalmas! Ennél tán nincs is szebb!
-Ha csak
nem a csókakői?!? – nézett huncutul Éva Zsoltra.
-Most viccelsz? – kérdezte Adél értetlenül – Csókakő?
Öt perc alatt belehet járni az egészet, és az már nem is épület, inkább csak
egy rakás kő!
-Attól még
lehet gyönyörű. Nekünk az egyik legszebb hely. Igaz Kedvesem?
-De
mennyire! – válaszolt nevetve Zsolt.
-Csodás, talán az egyik legszebb napot töltöttük ott
el, – magyarázta Éva az kétkedő édesanyjának – ott jöttünk rá, hogy mi
egymásnak vagyunk teremtve.
Zsolt
és Éva boldog és elégedett. Munkájuk, szépen berendezett házuk van, és itt
vannak egymásnak. Tudják, hogyha egymásba kapaszkodnak, így együtt, mindenre
képesek. Megtanulták, hogy összeölelkezve, társuknak elég teret és levegőt
biztosítva, egymásra mindig számíthatnak.
Nem feledik, hogy új életük miatt szüleik egyik szeme sír, a másik
nevet, de azt sem, hogy oka volt annak, hogy elengedték őket.
Öt
hónap múlva megszületik a kis Adél – mert bár angol állampolgár lesz –
nagyanyjáról kapja nevét, hisz ők és gyermekeik mindig magyarok maradnak. És ki
tudja … talán egyszer …
Megjegyzések
Megjegyzés küldése