A 15. angyali üzenet,
mely így szól: „Módosítsd és emeld magasabb szintre a gondolataidat, hogy érzéseid és gondolataid ne legyenek negatívok.” Sőt legyünk mindig pozitívok, lássuk meg mindenben a szépet, a jót, hisz ott van az, csak szem kell hozzá.
Százszorszép
Rosszkedvűen
sétálok az utcán. Nehéz napom volt. Mintha minden és mindenki összeesküdött
volna ellenem. Minden kiesett a kezemből, társalgáskor nem találtam a megfelelő
kifejezéseket, semmit nem találtam meg. Úgy éreztem összeroskadok a feladatok
alatt … és közben az a sok, idegesítő telefon. A nyolc órai munkaidőt
tizennyolcnak éreztem.
Csak
már egyszer legyen vége, csak már mehetnék haza! Friss levegőre,
madárcsicsergésre, színes mezőkre vágyom.
De
nem. Várakozás teli örömmel lépek ki a nagy, vaskos ajtón, mely csikorogva
becsukódik mögöttem, és mi fogad … szürkeség. A nap lement, kezd minden
árnyékba borulni. Szürkés, kopott házak mellett megyek el. Lehangolt, közömbös,
fásult arcú emberek jönnek velem szembe. Többnyire mindenki lefelé néz, akár
azt is mondhatnám, bambul.
Mi
van? Minden nap így van? Vagy csak most látom ilyen egyhangúnak, lehangoltnak a
világot? Hol vannak a vidám ugrándozó, nevetgélő gyerekek. Ja persze: azoknak
már otthon van a helyük.
De
akkor hol vannak az összebújó szerelmespárok? Akiknek jól áll a „se nem hallok,
se nem látok” állapot, miközben az arcuk sugárzik a boldogságtól.
Megyek
egykedvűen, kissé lehajtott fejjel. Hát még a kő is szürke. Nem is értem, miért
ez a rengetek kő. Úgy értem, miért gondolják az emberek, hogy ha mindent
letérköveznek, az bárkinek tetszik, vagy jót tesz. Az én hangulatomnak biztosan
nem.
Nem
kellene mindent leburkolni.
A
tájépítőket és a zöld városokban gondolkodókat is aggasztja, a növények hiánya.
Értem én, hogy a kövek jobban bírják a strapát, mint a fű, de így meg olyan
levegőtlen és lélektelen az utca. Arról már nem is beszélve, hogy a kertek
udvarok mért térkövesek. Azon csak pár ember gyalogol vagy futkározik.
Gondolataimba
mélyedve, magamba roskadva
bandukolok előre. Azt hiszem nem gyűlöltem én mindig ennyire a szürkét, sőt …
valamikor régen kedvenc olvasmányom volt Andersen Nexö: Szürke fény című
regénye. Akkor, ott a szürkét szépnek láttam.
Lehet, hogy velem van a baj? Most jó lenne egy
kedves ismerőssel találkozni. De semmi!
Hanem egyszer csak, mintha egy kis hang
kiáltana fel:
-
Ne lépj rám!
-
Mi van?
Hisz senki sincs a
közelemben. Ez már a vég. Most már hangokat is hallok. Lenézek a földre, hát
egy szerény, kicsi százszorszép virít a lábam előtt. Csak pár zöld leve és egy
szem virága van, az is az átlagnál kisebb, de így is nagyon szép. No, és
szokatlan. Egy százszorszép a sétálóutca közepén? Lehajolok hozzá.
-
Le ne szakíts! – mondja
… vagy képzelem.
-
Nem, nem! – húzom el
zavartan a kezem.
-
Kicsi és jelentéktelen
vagyok. Tudom. De élni akarok.
-
Nem, gyönyörű vagy!
-
Hát persze. Azért gázol
át rajtam mindenki? Észre sem vesznek. Nem is tudom, ki találta ki nekem a
Százszorszép nevet?! Az Inci-finci, vagy a Szerényke esetleg a Semmiség sokkal
találóbb lenne.
-
Miért mondasz ilyeneket?
A szépség, a tisztaság, az elegancia árad belőled, kis titokzatossággal
megfűszerezve. Látod, ha mosolyogsz, még a vidámság is. Már az én kedven is
sokkal jobb.
Egy száguldó biciklis
közeledte zökkent ki az ábrándozásból. Szerencsére nagyívben kikerül bennünket.
Hm! De jól érzem magam!
– gondoltam magamban. Már nem zavar a szürkeség. Mosollyal az arcomon, szapora
léptekkel haladok tovább.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése