A 11. angyali üzenet,
mely így szól: „Ez a szám a feltűnően kreatív személyeknek azt jelzi, hogy hagyjanak fel káros szenvedélyeikkel.” Ez vajon mi lehet? Túl sok evés, ivás, dohányzás, dorbézolás, vagy még rosszabb? De bármi is, tényleg jobb felhagyni vele.
Amikor
megkaptam az oklevelet és az értesítést arról, hogy három novellám bekerült egy
könyvbe, megígértem, hogy az Angyaliszámok sorozatomban, közreadom őket.
Íme,
az egyik, amely ideillik:
Élni
Nélküle
Már
nem ítélem el az alkoholistákat. Valamikor régen, minden iszákost ronda, lusta,
bunkó szerencsétlennek tartottam. Ám történt valami az életemben, amitől az
egész témát másként kezdtem látni. Nem akarok szerénytelennek látszani, de
magamat jó embernek, becsületes dolgozónak, lelkiismeretes anyának tartom,
mégis volt egy időszak, amikor csak egy hajszál választott el attól, hogy az
egykor oly undorral nézett alkoholisták közé tartozzak.
Most
már nekem is hihetetlennek tűnik, de előfordulhatott volna, hogy most nem egy
meleg szobából, kényelmes székből írom e sorokat, hanem valahol, egy hideg
padon reszketve, a rémes lőrét iszogatva, piszkosan, csak nézek ki a fejemből.
Harmincöt
éves voltam, amikor kiderült, hogy a férjem nagyon beteg. Vastagbélrák. Persze
akkor, még inkább csak sejtettük, mint tudtuk, hogy mi ez, és mivel jár.
Meglehetősen elkényeztetett feleség voltam. Az anyagbeszerzés, vásárlás,
hivatalos ügyek intézése, autós témák, sok egyéb mellett a férjem dolga volt.
Amikor lebetegedett, egyre több mindent, végül mindent át kellett vállalnom.
Közben persze dolgoztam, és két kicsi gyermekünknek megpróbáltuk azt a
látszatott kelteni, nem olyan nagy a baj. Pedig az volt. A vastagbél daganatot
sikeresen megműtötték, de akkor a májon, később a tüdőn is megjelent. Közben a
mindenféle kezelések, kemó, készítmények, orvostól, orvosig szaladgálás, még
javasasszonynál is voltunk – mert az ember állandóan bízik, reménykedik
valamiben. Fölösleges volt. Három évi keserves szenvedés után, 48 kilósan,
örökre eltávozott közülünk.
Az
utolsó félév mindenkinek nagyon nehéz volt, de most csak magamról írok.
Délelőtt tanítottam. Amikor hazajöttem főztem valamit, egyrészt, hogy a
gyerekeknek legyen vacsora, másrészt, hogy bevigyem a kórházba, gondolván, hogy
a hazai mégiscsak jobb. Kicsit beszélgettem a lányaimmal, megnéztem a házi
feladataikat, majd irány a kórház. Általában késő este jöttem haza, amikor a
gyerekek már ágyban voltak. Kicsit beszélgettünk, aztán ők aludtak, én meg neki
álltam mosni (ahol két gyerek és egy beteg van, ott rengeteg), vasalni, és
amilyen hülye voltam, még készültem a következő nap óráira. Éjfél, 1, 2, 3 óra
tájban én is lefeküdtem, és hatkor keltem. Észre sem vettem, hogy az evés,
valahogy kimaradt az életemből. Valahogy nem éreztem éhséget. Egy idő után már
az alvás sem hiányzott. Bármilyen furcsa, nem voltam éhes, és nem voltam álmos.
Viszont rengeteget szédültem. Amikor megtörtént a nagy tragédia, és külföldön
élő nővérem eljött, azt mondta, hogy nem ismer rám. Megpróbált tömni, persze
nem túl sok sikerrel. Egyik nap valami nagyon finom édes vörösborral állított
be. Mi tagadás az jól esett. Megittuk ketten az egész üveggel, és igencsak jó
kedvünk kerekedett. És láss csodát, végig aludtam az éjszakát. Másnap ismét
iszogattunk, de akkor már ettem is. Kb. két hétig, amíg nálunk volt a tesóm,
esténként ettünk és ittunk és én nagyokat aludtam. Egy idő után azon vettem
észre magamat, hogy hiányzik a bor. Úgy gondoltam, bor nélkül nem tudok aludni.
Egyre többet ittam, és már nem csak esténként. Már nem érdekelt annyira a
gyerekek házi feladata, nem készültem a másnapi órákra. Egy valami járt csak a
fejemben, hogy minél előbb elzsibbaszthassam magamat és aludhassak. Élveztem
azt az állapotot, mert nem kellett arra gondolnom, hogy hogy fogok egyedül mindent
megcsinálni, hogy pótlom a lányoknál apjuk hiányát, hogy mit válaszoljak, ha a
halálról kérdeznek.
Egy
este, a második, vagy harmadik pohárka után, elestem a szobában. Nyilván nem
azért, mert nem tudtam magamról, de az is biztos, hogy a sok italnak és kevés
evésnek köze volt hozzá. Bejött a kisebbik lányom, aki akkor 11 éves volt, és
megkérdezte, mit csinálok, de nem tudtam rá válaszolni, viszont átkozottul
szégyelltem magam. Utána hiába ittam még egy-két pohárkával, hosszú ideig nem
jött álom a szememre. Már hajnalodott, mire elaludtam. Életem egyik legszebb
álmát éltem akkor át. Hófehér öltönyben, fehér hatalmas csokornyakkendővel, még
a szemüvegének a kerete is fehér volt, megjelent az ágyam mellett Máté Péter (ő
akkor már nem élt) kicsit nézett, majd leült az ágyam szélére és megsimogatta
az arcomat. Megfogta a kezemet, és valami olyasmiről beszélt, hogy nekem még
feladatom van, és hogy ne féljek, lesznek még szép napjaim. Majd elkezdett
halkan, bársonyos hangon énekelni: „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, mert
a legapróbb hibád megbosszulja önmagát …” Aztán lassan felállt, elsétált, de az
egyre távolodó és csökkenő alakját hátulról még nagyon sokáig láttam, mint
ahogy a halkuló énekét is hallottam. „Hisz mindig van remény, hinni kell, ó
hidd hát el! … mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!”
Máté
Péternek, vagy annak az angyalnak, aki azon az éjszakán meglátogatott, igaza
lett. Pár nagyon nehéz és kemény év után megismerkedtem életem új párjával, és
férjhez mentem hozzá. A megismerkedésünk nem hétköznapi volt, egyrészt mert nem
akartam még egyszer férjhez menni, mert azt gondoltam, hogy a volt férjemnél
jobbat, vagy akár hozzáhasonlót úgysem fogok találni. Másrészt, egy tőlünk
nagyon távol eső, olyan város lakóját ismertem meg, amiről eddig azt sem
tudtam, hogy létezik.
Megismerkedtünk,
megszerettük egymást, gyermekeim is megszerették és elfogadták. Kapcsolatunk
egy csoda volt, de ez már egy másik történet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése