A 29. angyali üzenet,
mely így szól: „Arra vagy kijelölve, hogy másokon segíts!” Másoknak segíteni, főleg viszonzást nem várva, a legnemesebb dolog a világon. Hál ’istennek vannak ilyen emberek a valóságban is, ám én most e témában, egy mesét adok közre.
Mesém
az öreg almafáról
Hol
volt, hol nem volt, élt egyszer egy szép, fiatal, sudár fácska, egy árok
partján. Eleinte csak egy-két virágot hozott, aztán egyre többet, később
párszem, majd az évek múlásával egyre több és több termést. Rajta voltok a
környék legszebb, legzamatosabb, ropogós és mosolygós almácskái. Néha, úgy tele
volt terméssel, hogy földig hajlott az ága. Járt is oda enni sok ember, de
különösen a gyerekek szerették. Nem győzték tömni magukba a szép, piros
csemegét.
Egy nap, különös
vendége akadt Almafácskának. Egy csodálatos, tarka pillangó röppent az egyik
ágacskára.
-De szép vagy! És
milyen sok kívánatos almád van – kezdte a csevejt a pillangó.
-Igen.
-Nem látszol túl
vidámnak. Pedig akit ennyien szeretnek, annak vidámnak és boldognak kellene
lennie. Nem gondold?
-De.
-Hát akkor mi a baj?
-Majd pont egy
lepkével fogom megtárgyalni – mondta búsan Almafácska.
-Mondd el bátran! Én
egyébként nem lepke vagyok. Ha jól megnézel, láthatod, hogy egy tündérke.
-Igazad lehet, de ez
a helyzeten semmit sem változtat.
-Rosszul látod. Nem
tudtad, hogy a tündérek mindenkin segítenek, akik jók, és nemes lelkűek?
-Csakhogy én nem
vagyok se jó, se nemes lelkű – válaszolt szomorúan.
-De bizony az vagy. A
fél falut eteted a szép almáiddal. A gyerekeket hintáztatod az ágaidon. A fárad
vándornak hűs, pihentető árnyat adsz. De azt még mindig nem mondtad meg, miért
vagy szomorú.
-Én már öreg vagyok,
és nincs se gyerekem, se unokám. Ha legalább egy icinke-picinke unokám lenne …
én lennék a legboldogabb. Az ágaimon ringatnám, a leveleimmel legyezgetném, és
sok- sok mesét mondanék neki, hisz itt az út szélén a sok év alatt, annyi
érdekessel találkoztam.
-Már hogyne lennének
gyerekeid? Ez a sok, szép, kerek piros az ágaidon, ez mind az! És unokád is
lehet.
-Hogyan? – élénkült
fel Almafácska.
-Ha egy héten belül,
három jócselekedetet hajtasz végre, teljesítem a kívánságodat.
-És lesz egy igazi
kis alma-unokám? – kiáltott fel boldogan Almafácska.
-Úgy bizony, akár
több is – de ezt már röptében mondta a kis tündér, és eltűnt.
Almafácska elgondolkodott:
Azt se tudom, mi az a jócselekedet? Hogyan csinálnám meg?
Még töprengett volna
a témán, de nem ért rá, mert épp egy óvodás csoport érkezett. Bár már nagyon fájt a dereka, ilyenkor sokkal
lejjebb engedte almától, roskadozó ágait, hogy picik könnyebben leszedhessék a
termést. Meg aztán arra is ügyelni kellett, hogy amikor valamelyik gyerkőc
ráncigálta az ágakat, nehogy egy másik fejére essen egy gyümölcs. Alig hogy
elmentek, iskolások jöttek. No, itt is figyelni kellett ám nagyon, mert a bátrabbak
felmásztak. Ölelő ágaival óvta, vigyázta a kis vendégeket.
Épp hogy esteledett,
panaszos madárcsicsergésre lett figyelmes. Almafácska hiába nézelődött, nem
látott semmit.
-Hol vagy madárka?
Miért sírsz ennyire?
-Itt vagyok az
árokban, és nagyon félek. Pár nap múlva tojásaim lesznek, de rossz gyerekek
tönkretették a fészkemet. Nincs, hol költsek. Mi lesz így velünk?
-Egyet se félj
madárka! Szállj fel ide! – mutatott egyik ágával, egy elágazásra – Látod, itt
öt ág nyúlik felfelé, akárcsak egy kéz az ujjaival. Csak pár szál fű, széna,
gallyacska kell, és kész a fészek.
-Hú, ez tényleg jónak
tűnik. Már megyek is szólok a páromnak, aztán munkához látunk.
-Hát csak siess! És
ne félj semmit! Én majd vigyázok rátok! Ilyen magasra amúgy sem tud felmászni egy
gyermek sem.
Másnap reggel, mintha
gyermekdalt hallott volna, és egyre közelebbről. Ilyen szép csengő, tiszta hangot ritkán lehet
hallani. Egy szép, kökényszemű leányka volt, olyan kilenc éves körüli.
Kerekesszében ült. Mikor meglátta az almafát, vágyakozva nézett felfelé. Körül
nézett, és oda gurult, ahol a legalacsonyabban voltak az ágak. Ám hiába
nyújtózkodott, hiába erőlködött, még a legkisebbet sem érte el.
Észrevette ezt
Almafácska, összeszedte minden erejét, és az egyik szép, gyümölccsel teli ágát
lehajtotta, szinte egészen a földig. A kislány boldogan nyúlt az almáért, azt
se tudta, melyiket válassza, mert egyik szebb volt, mint a másik. Jól
belakmározott, és indult volna tovább, ám Almafácska utána szólt:
-Hé,
kislány! Szedd tele a köténykédet, jó lesz ez még holnap és holnapután is!
A nap egyre
melegebbem kezdett sütni. Úgy dél, egy óra tájban, látja ám, hogy egy kutyus
vánszorog teljesen kimerülve, lógó nyelve szinte a földet érte.
-Elment az eszed,
kutyus? – kérdezte Almafácska – pont a legnagyobb melegben sétálgatsz, aztán
csodálkozol, hogy kimerültél.
-Ne bánts még te is!
Elég bajom van így is – lihegte erőtlenül a kiskutya – Engedély nélkül,
hajnalban, elszöktem otthonról, és tudom, hogy a gazdik ezért mérgesek lesznek.
-Hát akkor miért
szöktél el?
-Miért? Miért? Mert
így találtam helyesnek. Elcsavargott a cicájuk, ezért nagyon szomorúak voltak,
és én úgy gondoltam, hogy nekem kötelességem megkeresni és hazavinni. Tudod, a
kutyáknak milyen jó a szimatuk, és milyen jók nyomozásban?! Aztán még csak
nyolc órája vagyok úton, és máris kibírhatatlanul éhes, szomjas vagyok, és a
meleg is teljesen kikészített.
-Ó, hát csak ez a
baj? Nézd csak, pottyantok neked egy szép, szaftos almát.
-Hékás! Én húsevő
vagyok! Nem élek gyümölcsökön!
-Kóstold meg bátran!
És csak hogy tudd: a kutyák esznek néha almát, mert sok vitamint tartalmaz, és
lédús így az éhséget és a szomjúságot is oltja. Csak a magot nem szabad
megenni, mert abban méreg van.
-Hát akkor lássuk!
Egy próbát megér! – és óvatosan beleharapott az almába – hm, ez nem is rossz!
Sőt, egészen jó! Na, nem annyira, mint a kolbász, vagy a füstölt csülök, de
azért jó!
-Húzódj a törzsemhez,
ott a leghűvösebb és csak falatozz bátran! Ha rám hallgatsz, egy pár órát
szunyókáljál is, aztán utána folytasd az utat!
Így is lett. A kutyus
evett, ivott aludt pár órát, majd felfrissülve futott tovább. Még futtában visszakiáltott: Hálásan köszönök
mindent, még majd jövök, ha nem bánod.
Nagyon helyes volt ez
a kiskutya, gondolta magában a fa. Akárcsak az a lepke, aki azt mondta magáról,
hogy ő tündér. Jó lenne, ha megint meglátogatna. Még végig sem gondolta,
tündérke leszállt az egyik ágára.
-De jó, hogy itt
vagy! – örvendezett Almafácska – épp rád gondoltam.
-Nem feledkeztem meg
ám rólad. Amit mondtam, megmondtam: Jó tett helyébe, jót várj! Nézd csak azon
az ág végén azt a szép piros almát! – és ahogy ezt elmondta, már el is tűnt.
-Jéé! Ennek az
almának kisalmája van! Akkor ez az én unokám?! De gyönyörű! És milyen pici! De
nem baj, majd én vigyázok rá – és óvatosan megsimogatta a levelével.
Úgy tűnik, az a
lepke, mégis csodatevő tündér volt, és beváltotta az ígéretét. Mit is mondott?
„Ha egy héten belül, három jócselekedetet hajtasz végre …! De hiszen nem
csináltam semmit!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése