29 nap van karácsonyig

A 29. angyali üzenet,

mely így szól: „Arra vagy kijelölve, hogy másokon segíts!”    Másoknak segíteni, főleg viszonzást nem várva, a legnemesebb dolog a világon. Hál ’istennek vannak ilyen emberek a valóságban is, ám én most e témában, egy mesét adok közre.                              

Mesém az öreg almafáról

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szép, fiatal, sudár fácska, egy árok partján. Eleinte csak egy-két virágot hozott, aztán egyre többet, később párszem, majd az évek múlásával egyre több és több termést. Rajta voltok a környék legszebb, legzamatosabb, ropogós és mosolygós almácskái. Néha, úgy tele volt terméssel, hogy földig hajlott az ága. Járt is oda enni sok ember, de különösen a gyerekek szerették. Nem győzték tömni magukba a szép, piros csemegét.

Egy nap, különös vendége akadt Almafácskának. Egy csodálatos, tarka pillangó röppent az egyik ágacskára.

-De szép vagy! És milyen sok kívánatos almád van – kezdte a csevejt a pillangó.

-Igen.

-Nem látszol túl vidámnak. Pedig akit ennyien szeretnek, annak vidámnak és boldognak kellene lennie. Nem gondold?

-De.

-Hát akkor mi a baj?

-Majd pont egy lepkével fogom megtárgyalni – mondta búsan Almafácska.

-Mondd el bátran! Én egyébként nem lepke vagyok. Ha jól megnézel, láthatod, hogy egy tündérke.

-Igazad lehet, de ez a helyzeten semmit sem változtat.

-Rosszul látod. Nem tudtad, hogy a tündérek mindenkin segítenek, akik jók, és nemes lelkűek?

-Csakhogy én nem vagyok se jó, se nemes lelkű – válaszolt szomorúan.

-De bizony az vagy. A fél falut eteted a szép almáiddal. A gyerekeket hintáztatod az ágaidon. A fárad vándornak hűs, pihentető árnyat adsz. De azt még mindig nem mondtad meg, miért vagy szomorú.

-Én már öreg vagyok, és nincs se gyerekem, se unokám. Ha legalább egy icinke-picinke unokám lenne … én lennék a legboldogabb. Az ágaimon ringatnám, a leveleimmel legyezgetném, és sok- sok mesét mondanék neki, hisz itt az út szélén a sok év alatt, annyi érdekessel találkoztam. 

-Már hogyne lennének gyerekeid? Ez a sok, szép, kerek piros az ágaidon, ez mind az! És unokád is lehet.

-Hogyan? – élénkült fel Almafácska.

-Ha egy héten belül, három jócselekedetet hajtasz végre, teljesítem a kívánságodat.

-És lesz egy igazi kis alma-unokám? – kiáltott fel boldogan Almafácska.

-Úgy bizony, akár több is – de ezt már röptében mondta a kis tündér, és eltűnt. 

Almafácska elgondolkodott: Azt se tudom, mi az a jócselekedet? Hogyan csinálnám meg?

Még töprengett volna a témán, de nem ért rá, mert épp egy óvodás csoport érkezett.  Bár már nagyon fájt a dereka, ilyenkor sokkal lejjebb engedte almától, roskadozó ágait, hogy picik könnyebben leszedhessék a termést. Meg aztán arra is ügyelni kellett, hogy amikor valamelyik gyerkőc ráncigálta az ágakat, nehogy egy másik fejére essen egy gyümölcs. Alig hogy elmentek, iskolások jöttek. No, itt is figyelni kellett ám nagyon, mert a bátrabbak felmásztak. Ölelő ágaival óvta, vigyázta a kis vendégeket.

Épp hogy esteledett, panaszos madárcsicsergésre lett figyelmes. Almafácska hiába nézelődött, nem látott semmit.

-Hol vagy madárka? Miért sírsz ennyire?

-Itt vagyok az árokban, és nagyon félek. Pár nap múlva tojásaim lesznek, de rossz gyerekek tönkretették a fészkemet. Nincs, hol költsek. Mi lesz így velünk?

-Egyet se félj madárka! Szállj fel ide! – mutatott egyik ágával, egy elágazásra – Látod, itt öt ág nyúlik felfelé, akárcsak egy kéz az ujjaival. Csak pár szál fű, széna, gallyacska kell, és kész a fészek.

-Hú, ez tényleg jónak tűnik. Már megyek is szólok a páromnak, aztán munkához látunk.

-Hát csak siess! És ne félj semmit! Én majd vigyázok rátok! Ilyen magasra amúgy sem tud felmászni egy gyermek sem.

Másnap reggel, mintha gyermekdalt hallott volna, és egyre közelebbről.  Ilyen szép csengő, tiszta hangot ritkán lehet hallani. Egy szép, kökényszemű leányka volt, olyan kilenc éves körüli. Kerekesszében ült. Mikor meglátta az almafát, vágyakozva nézett felfelé. Körül nézett, és oda gurult, ahol a legalacsonyabban voltak az ágak. Ám hiába nyújtózkodott, hiába erőlködött, még a legkisebbet sem érte el.

Észrevette ezt Almafácska, összeszedte minden erejét, és az egyik szép, gyümölccsel teli ágát lehajtotta, szinte egészen a földig. A kislány boldogan nyúlt az almáért, azt se tudta, melyiket válassza, mert egyik szebb volt, mint a másik. Jól belakmározott, és indult volna tovább, ám Almafácska utána szólt:

-Hé, kislány! Szedd tele a köténykédet, jó lesz ez még holnap és holnapután is!

A nap egyre melegebbem kezdett sütni. Úgy dél, egy óra tájban, látja ám, hogy egy kutyus vánszorog teljesen kimerülve, lógó nyelve szinte a földet érte. 

-Elment az eszed, kutyus? – kérdezte Almafácska – pont a legnagyobb melegben sétálgatsz, aztán csodálkozol, hogy kimerültél.

-Ne bánts még te is! Elég bajom van így is – lihegte erőtlenül a kiskutya – Engedély nélkül, hajnalban, elszöktem otthonról, és tudom, hogy a gazdik ezért mérgesek lesznek.

-Hát akkor miért szöktél el?

-Miért? Miért? Mert így találtam helyesnek. Elcsavargott a cicájuk, ezért nagyon szomorúak voltak, és én úgy gondoltam, hogy nekem kötelességem megkeresni és hazavinni. Tudod, a kutyáknak milyen jó a szimatuk, és milyen jók nyomozásban?! Aztán még csak nyolc órája vagyok úton, és máris kibírhatatlanul éhes, szomjas vagyok, és a meleg is teljesen kikészített.

-Ó, hát csak ez a baj? Nézd csak, pottyantok neked egy szép, szaftos almát.

-Hékás! Én húsevő vagyok! Nem élek gyümölcsökön!

-Kóstold meg bátran! És csak hogy tudd: a kutyák esznek néha almát, mert sok vitamint tartalmaz, és lédús így az éhséget és a szomjúságot is oltja. Csak a magot nem szabad megenni, mert abban méreg van.

-Hát akkor lássuk! Egy próbát megér! – és óvatosan beleharapott az almába – hm, ez nem is rossz! Sőt, egészen jó! Na, nem annyira, mint a kolbász, vagy a füstölt csülök, de azért jó!

-Húzódj a törzsemhez, ott a leghűvösebb és csak falatozz bátran! Ha rám hallgatsz, egy pár órát szunyókáljál is, aztán utána folytasd az utat!

Így is lett. A kutyus evett, ivott aludt pár órát, majd felfrissülve futott tovább.  Még futtában visszakiáltott: Hálásan köszönök mindent, még majd jövök, ha nem bánod.

Nagyon helyes volt ez a kiskutya, gondolta magában a fa. Akárcsak az a lepke, aki azt mondta magáról, hogy ő tündér. Jó lenne, ha megint meglátogatna. Még végig sem gondolta, tündérke leszállt az egyik ágára.

-De jó, hogy itt vagy! – örvendezett Almafácska – épp rád gondoltam.

-Nem feledkeztem meg ám rólad. Amit mondtam, megmondtam: Jó tett helyébe, jót várj! Nézd csak azon az ág végén azt a szép piros almát! – és ahogy ezt elmondta, már el is tűnt.

-Jéé! Ennek az almának kisalmája van! Akkor ez az én unokám?! De gyönyörű! És milyen pici! De nem baj, majd én vigyázok rá – és óvatosan megsimogatta a levelével.

Úgy tűnik, az a lepke, mégis csodatevő tündér volt, és beváltotta az ígéretét. Mit is mondott? „Ha egy héten belül, három jócselekedetet hajtasz végre …! De hiszen nem csináltam semmit!