28 nap van karácsonyig

A 28. angyali üzenet,

mely így szól: „Bízz, ha kitartasz, a jólét valósággá válik számodra.” Vannak, akiknek olyan gyorsan és olyan könnyen megy minden, mások meg szinte vért verejtékezve jutnak el ugyanoda.  Az eredmény ugyanaz, az odavezető út azonban göröngyösebb. Tiszteletreméltó, ha valaki mégis végig járja.

Kiköpött apja

Feri és Kata a Műegyetem ismerkedtek meg. Három évi járás után összeházasodtak. Ahogy a fiataloknál szokás, munkahelyet kerestek, albérletbe, majd saját lakásba költöztek, fizették a részleteket, állandóan túlóráztak, építették a karrierjüket, néha esténként buliztak, szóval pörögtek.

Jó pár év eltelt, amikor feltűnt nekik, hogy már az összes barátjuknál egy, vagy kettő gyermek van, náluk meg semmi. Elkezdtek orvoshoz járni. Jöttek a vizsgálatok, kezelések, gyógyszerek és vele járó idegesség. Semmi. Azaz Kata teherbeesett számtalanszor, de sajnos a baba mindig elment. Aztán jó ideig még teherbe sem esett. Orvos, kórház, beültetés … és megint orvos, kórház, beültetés … Nehéz és költséges időszak volt.

Feri már 41, Kata a 40. életévébe lépett. Akkor Kata azt mondta, ha még egyszer teherbe esik, semmit nem fog csinálni. Éjjel nappal alszik, zenét és mesét hallgat, finomakat eszik, és semmi más nem fogja érdekelni. Egy tollat, egy porrongyot, egy fakanalat nem emel meg. Ezzel az orvos is egyetértett. Így amikor megint teherbeesett, nem csak hogy így tett, az orvos tanácsára befeküdt a kórházba. Nyolc, kilenc hónap egy kórházban?! Nem semmi! Ha ebbe valaki belegondol?!

De se baj! Kata boldogan megtette, mert úgy érezte, sőt biztos volt abban, hogy most megszületik a kis Ferike.

Az első két hetet a kórházban még talán élvezte is. Végre jól kialhatta magát. De aztán egyre nehezebb lett. A szülők nem nagyon látogathatták, mert messze laktak. Az egyik Nyíregyházán, a másik Mátészalkán. A barátok és kollégák is egyre ritkábban jöttek, mondván, hogy rengeteg a dolguk.  Természetesen Feri minden nap munka után ott töltött egy-két órát. Ez volt a nap legjobb része. Tervezgették családi jövőjüket. Milyen lesz a babaszoba, milyen bútorok kellenek bele, és persze kell Katának egy kényelmes hintaszék, amiben majd szoptat. Mert ez a baba szopni fog, az nem vitás, ennek a babának mindenből a legjobbat kell kapnia. Már azt is megtervezték, hogy melyik óvodába, majd melyik iskolába fog menni, és hogy mit fog sportolni. Usszon, attól szép teste lesz és valami küzdő sportot is űzőn, csak azért, hogy meg tudja védeni magát. Már talán a leendő foglakozást és munkahelyét is megálmodták.

A napok lassan teltek, Kata pedig szépen gyarapodott. Egyre nehezebben mozgott, de hát úgy sem volt semmi dolga, nem számított.

Feri pedig jött rendületlenül minden este.

-Ferikém jól vagy? – kérdezte egyszer Kata – olyan nyúzottan nézel ki.

-Hát persze. Én miattam ne aggódj! Talán egy kicsit túl sokat túlóráztam az utóbbi időben, de tudod, annyi vennivalónk van. Meg aztán arra gondoltam, hogy most dolgozok, ami belefér, aztán ha majd otthon lesztek, akkor veszek ki szabadságot.

-Ne dolgozd túl magad! Mit kezdünk egy beteg apukával?

-Mondom, hogy ne aggódj! Te csak magadra és Ferikére gondolj!

-Jut eszembe! Mi lesz, ha nem fiú lesz?

-Mi lenne? Akkor nem Ferike lesz, hanem Terike.

-Tudod mit? Hívjuk a kis pocaklakót Erikének! Abból lehet Ferike is meg Terike is.

Ezen aztán jót nevettek, és boldogan bújtak össze.

Teltek múltak a napok. Feri keményen dolgozott, Kata pedig megpróbálta jól érezni magát.

Az ifjú férj jött esténként, mint mindig.

-Ferikém, menj el orvoshoz! Nagyon nem tetszik a színed!

-Jó megígérem, jövő héten elmegyek.

-Ne várj a jövő hétig, menj el holnap. Kezdd az orvosnál a napot!

-Most nem lehet. Épp egy nagyon jó üzlet van kilátásban. Ha ezt megcsípem, jó ideig nem lesz anyagi gondunk.

Pár nappal később, este Feri édesanyja, Marika lépett a kórterembe.

-Jaj, de örülök neked! Ilyen messziről a kedvemért eljöttél? Feri is itt van?

-Sajnos nincs.

-Csak nincs valami baja? Mióta mondom neki, hogy kímélje magát és menjen el orvoshoz.

-Nyugi! Nincs semmi baj. Vagyis csak egy nagyon picinyke. Feri egész éjjel hányt, ezért kihívta az ügyeletet. Képzed! Vakbélgyulladása van. Már meg is műtötték.

-Ebben a kórházban van? Átmegyek hozzá!

-Mondom, hogy nyugi! Egyébként nem itt van. Tudod, ha a mentő visz be valakit, akkor nincs választás. Beviszik az első kórházba. De ne aggódj, bejárunk hozzá is és mindent elintézünk. Apádék is eljöttek, de most a lakásotokban vannak, mert nem rég hozták meg a gyerekbútort és most szerelik össze.

Még hosszasan beszélgettek, hisz rég nem találkoztak. Kata mintha teljesen megnyugodott volna. Marika csak erre várt, elbúcsúztak egymástól és elment.

Hanem épp hogy kilépett, kitört belőle a sírás. Nehéz színdarabot kellett előadnia a menyének. Majd meghasadt a szíve. A menye kisbabát vár és nagyon kell rá vigyázni, kímélni kell. Na és a fia? Vajon mennyi ideje van még hátra? Fel tudja még nevelni ezt az agyon várt picit? Vagy egyáltalán megéri a születését? És meddig titkolózhat a család Kata előtt? Meddig nem veszi észre, hogy valami óriási bajt titkolnak előtte?

Marika haragudott mindenkire. Gyűlölte a világot. Úgy érezte, ennyi szenvedést nem érdemelt meg. Ennyire nem lehet gonosz a Jóisten. Elveszi az egyetlen fiát, és talán unokája sem lesz. Bement a mosdóba, és csak sírt, sírt, sírt.

Arra riadt fel, hogy valaki kedvesen megsimogatja a hátát, és barátságosan megszólítja.

-Tudok valamiben segíteni? – kérdezte egy fehérköpenyes idősebb hölgy.

-Meghal! – kiáltott zokogva Marika, és mintha régi ismerőse vagy barátja lett volna, nyakába borult.

Kérem, nyugodjon meg! Menjünk be az irodámba!

Együtt érzőn átkarolta Marikát, és bekísérte egy kis szobába, majd hellyel és vízzel kínálta.

-Hadd mutatkozzak be! Dr. Kiss Márta vagyok, gyermekorvos, itt a kórházban. Tudok valamiben segíteni?

-Én … én … Marika – és csak sírt, és hüppögött.

-Egy pillanat! – egy gyógyszert tett Marika kezébe – ezt kapja be, ettől jobb lesz. Mesélje el, mitől van ennyire elkeseredve!

-Meghal az egyetlen fiam – tört ki Marikából a fájdalom.

-Itt van a mi osztályunkon? – kérdezte elképedve a doktornő.

-Nem, itt a menyem van, aki babát vár. A fiam a sebészeten van. Agydaganata van, de a menyem nem tudhatja meg, mert nagyon kell rá vigyázni. Már öt babája elment. Nyugalom kell neki. A család úgy döntött, csak akkor mondjuk meg neki, ha a baba megszületett. Még két hónap visszavan … én ebbe belepusztulok.

-Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Sokan felépülnek a daganatos betegek közül.

-Ferikémnek a legrosszabb indulatú tumorja, úgynevezett Glioblastoma multiforme-je van, és nagyon rossz helyen. Megműtötték, de az egész daganatot nem tudták eltávolítani. Még a kezelő orvosa is csak széttárta a karjait és azt mondta. A fiúk az Jóisten kezében van. Egy hónap vagy egy év… ki tudja?

-Tudom most nagyon nehéz, de gondoljon a kis unokájára. Tudja, a Jóisten amikor az egyik kezével elvesz, akkor a másikkal meg ad. Biztosan egy csodálatos kis fiúcska lesz. Egy új kis Ferike.

-Igen, a gyerekek azt mondták, hogy Ferike lesz – csillantak fel egy pillanatra a könnyes szemek – de azért az mégsem ugyanaz. Mért büntet engem a Jóisten?

-Szó sincs itt büntetésről. A Jóisten magához veszi a legjobb embereket. Ferit is csak azért viszi el, hogy majd odafentről vigyázhasson a gyermekére, és irányíthassa a lehető legjobb élet felé. Meglátja, a leendő unokája hihetetlenül sok örömöt fog okozni, és az egész család nagyon büszke lesz majd rá.

Még hosszasan beszélgettek, amikor egyszer csak megszólalt a telefon. A doktornőt sürgősen hívták az ügyeletre egy kisbabához. Sűrű elnézések közepette elköszönt, távozott, és Marika is egy kicsit nyugodtabban elindult haza.

Hál’ istennek Katával és a babával nem volt semmi gond. Az orvos szerint, most mát akár-mikor megszületik a pici, már meg tudják menteni, és nagy valószínűséggel egészséges lesz.  Kata még is egyre többet aggódott, hiába mondta neki mindenki, hogy nincs semmi baj. Állandóan érdeklődött Feri után. Azt gondolta, hogy nincs az a vakbél, ami két hónapig gyógyul, fertőzéssel, komplikációkkal mindennel együtt sem. Ám a családnak mindig sikerült valamivel megnyugtatni.

Egy kétfrontos, viharos nap után, Kata éjfél tájban arra ébredt, hogy nagyon fáj a hasa. Lehet, hogy eljött az időm? – gondolta magában – nem baj, már csak három hét lenne vissza és az orvos szerint a kis pocaklakó már egy életképes kisbaba. Óvatosan felült majd kikecmergett az ágyból. Lassan elindult volna, de akkor észrevette, hogy elfolyt a magzatvize.

-Nővér, Nővérke! – mondta, és ment a vizsgáló felé.

-Mi baj anyuka?

-Azt hiszem eljött az időm.

-Az bizony meglehet, már tegnap is pár ujjnyira nyitva volt a méhszáj.

Katát felfektették a vizsgálóágyra és hívták az orvost. Innentől ment minden rendben, mint a karikacsapás.

Hajnali fél négykor felsírt egy egészséges, 2900 grammos kisbaba.

-Kislány! – mondta az orvos – Nagyon ügyes volt anyuka. No, és mi lesz a neve ennek a kis hajnalkának?

-Hajnalka? Nem is rossz név. Úgy sem tudtunk igazából a lánynévben megegyezni. Tudja doktor úr, azt hittük fiú lesz. Hajnalka. Igen, legyen Hajnalka! Molnár Hajnalka! Jól hangzik.

Másnap reggel, hosszú idő után, Kata szülei jöttek látogatóba. Nem is sejtették micsoda öröm vár rájuk. Érdeklődtek a nővérkétől, hogy hol találják a kislányukat, mert a megszokott kórteremben nem volt. Mire ő mosolyogva megkérdezte:

-Kit akarnak először látni, Katát, vagy Hajnalkát?

-Természetesen Katát, a lányunkat. Miért, ki az a Hajnalka?

-Na mégis ki lehet? Hát az unokájuk?

-Unokánk? Hát megszületett? És miért nem Ferike lett?

-Hát csak azért, mert kislánynak született a drága – és  nagyot nevetett – Egy gyönyörű, egészséges kislány. Megmutatom. Menjenek a folyosó végére, az ablakokhoz!

Kata szülei, Ica és Józsi gyors léptekkel, szinte futva mentek végig a folyosón. A nővérke már mosolyogva ott állt az üveg túloldalán a pólyába csomagolt kis csöppséggel.

-Istenem, de gyönyörű!

-Pont olyan, mint a mi Katánk volt.

-Hát ezt is megértük! Köszönöm Jóistenem!

-Milyen picike! És már mekkora haja van!

-Milyen szép a bőre! Nézd csak, mosolyog! Ránk mosolygott!

-Még talán órák hosszat nézegették volna, de a nővérke integetett és elment, babástól.

Két nappal a szülés után már nem lehetett halogatni, hogy valaki elmondja Katának az igazságot. Egyre erőszakosabban követelte, hogy vagy jöjjön be Feri, vagy ő fog elmenni hozzá, akár hol van. Az öregek is belátták, hogy valamit lépni kell. Összeültek és megbeszélték, hogy ki és hogyan mondja el a Ferivel történteket. Marika határozottan kijelentette, hogy rá nem számítsanak. Ő nem bírja kimondani. És senki ne várja el tőle, hogy majd a megrendült vagy kétségbeesett menyét ő vigasztalja. A férfiak is inkább a kifogásokat keresték, ezért Ica vállalta, hogy valahogy megbeszéli a lányával. Marika még annyit segített, hogy elmesélte ismeretségét dr. Kiss Mártával, aki szerinte bizonyára segítségükre lesz.

Mártát egyáltalán nem lepte meg az idős szülők kérése, és megígérte, hogy mindenben támogatja őket. Szükség is volt rá, mert Kata szinte sokkot kapott a hír hallatán.

Másnapra a fiatal édesanya összeszedte magát. Azt gondolta, eddig Feri tett meg mindent, most rajta a sor. Akármennyi ideje van még hátra, azt a lehető legszebben, legjobban kell megélnie. Neki pedig erősnek kell lennie Feri miatt is és Hajnalka miatt is.

Feri már hetek óta vak volt és nem beszélt. Nem lehetett tudni, hogy mit érez a világból. Bár a család nem tartotta jó ötletnek, Kata ragaszkodott hozzá, hogy a Picit bevigyék, és Feri mellé fektessék. Az édesapa megfogta a kisbaba kezét. Kata látta, hogy férje ebben a pillanatban mindent érez és tud és boldog. Pár perc múlva, mosollyal az arcán örökre eltávozott.

Apa és lánya sosem látták egymást. De azon az estén Feri biztosan átadta összes szeretetét, tudását és a lelkét. A kis Hajnalka mára csinos, sikeres, elismert üzletasszony. Az mondják, kiköpött apja.