25 nap van karácsonyig

A 25. angyali üzenet,

mely így szól: „Te és szeretteid biztonságban vannak.” Vagyis a CSALÁDOD. Ez nagyon fontos, talán a legfontosabb. Apa, anya, gyerekek, testvérek és a nagyszülők, ha egészségesek, ha szeretik egymást, akkor minden van. Persze, a legjobb családban is lehetnek zsörtölődések, feszültségek, de a szeretet ezen is átsegít.

Dini a kissárkány

Katka rendes, szorgalmas, illedelmes kislány volt, nem úgy, mint kisöccse, Máté. A fiúcska – ahogy szokták mondani – egy kicsit szeleburdi, egy kicsit rendetlen, egy kicsit füllentős és egy kicsit lusta volt. Bár ez utóbbi így teljesen nem is igaz. Inkább úgy mondanám, ami tetszett neki azt nagy buzgalommal megcsinálta, amihez nem volt kedve, ahhoz bizony hozzá sem nyúlt. Szegény anyukája és az óvó nénik sokat zsörtölődtek vele emiatt.

Apa egyszer leült kisfiával, hogy komolyan elbeszélgessenek.

-Máté, jövőre iskolás leszel. Sok és nemes feladat vár rád. Megtanulsz majd írni, olvasni, számolni, talán zenélni is, ami mind-mind nagyon fontos. De ez csak kemény, kitartó munkával, szorgalommal és fegyelemmel megy.

-És mi van, ha nem tanulom meg?

-Olyan nincs. Mindenkinek meg kell tanulnia.

-Eddig sem tudtam írni és olvasni, aztán milyen jól elvoltam.

-Szerinted én és anya sem tudunk olvasni?

-Persze, ti tudtok, mert ti felnőttek vagytok. Majd ha felnőtt leszek, akkor majd én is fogom tudni.

-Ha kisgyermek korodban nem tanulod meg, akkor bizony felnőtt korodban sem fogod tudni. Aztán az sem tetszik, hogy minden holmidat szanaszét hagyod. Egy iskolás ilyet nem engedhet meg magának.

-Látod, egy okkal több, hogy ne legyek iskolás.

-És az egy cseppet sem zavarna, hogy a legtöbb barátod kap szép iskolatáskát, tolltartót, könyveket és szeptembertől iskolába, te pedig továbbra is óvodába mész?

-Hát … - vakarta meg Máté a buksiját – hát, nem is tudom. Talán ha rábeszélném Gergőt …, vagy Mikit …

-Tudod mit fiam? Kössünk egyességet! Mindig nagyon szerettél volna egy kis állatkát. Te megpróbálsz megjavulni, én pedig veszek neked valamit. Mit szólsz hozzá! Áll az alku?

-Naná! Ez komoly? Kapok egy kutyust?

-Azt nem mondtam, hogy kutyust, de valamilyen állatot.

-Köszi, apa! Meglátod, én leszek a legrendesebb gyerek a világon! Már megyek is a szobámba, hogy rendet tegyek.

Máté óriási lendülettel nekiállt pakolni. A lendület azonban 5 perc után kicsit alábbhagyott.

Kéne egy kis segítség – gondolta magában.

-Katka! Gyere, bajban vagyok!

-Mi baj? – rontott be Katka, mert azt hitte, tényleg baj van.

-Katka, segíts rendet tenni, mert apa azt mondta, hogyha megváltozok, kapok egy állatkát!

-No, ezért már érdemes! Én leülök ide a heverő szélére és mondom, hogy mit hova tegyél.

-Ez nekem így nem segítség! Állj fel és csináld!

-Nem! A Nagyi is így tanított meg a rendrakásra.

-Az más. A Nagyi öregasszony.

-Szégyelld magad! Hogy beszélsz a Nagyikánkról?!? Ha nem kell a segítségem, akár ki is mehetek. Egyébként a Nagyi tényleg sokkal idősebb, mint mi, de nem azért ül le gyakran, hanem azért, mert ő már egész életében olyan sokat dolgozott, hogy hamarabb elfárad.

Nem szaporítom a szót. A két testvér, de leginkább Máté, szép rendet rakott a szobában. Vacsora előtt pedig felajánlotta anyának, hogy megterít.

-Ez a Máté, olyan, mintha kicserélték volna – mondta apa.

-Ez még mind semmi! – szólt büszkén Máté. Vacsora után segítek anyának elpakolni.

-Ezt már- szeretem! Holnap az első dolgom lesz, hogy bemegyek egy állatkereskedésbe.

Másnap apa korán kelt, és ahogy ígérte, keresett egy állatkereskedést, kiválasztott egy valami rendkívül érdekes állatot, dobozba tette és hazavitte. Alig várta, hogy Máté megérkezzen az oviból.Jó voltál az óvodában?

-Persze. Megígértem, nem?

-Hát akkor nézd csak, mi van az asztalon!

-Az a kis doboz? Ilyen kicsi? Csak nem egeret vettél?

-Nyisd ki és nézd meg!

Máté óvatosan bontani kezdte a dobozt, és szája is tátva maradt, amikor meglátta a benne kuporgó kis lényt.

-Apa! Mi ez?

-Ez egy kis sárkányfióka. Most kb. 20 cm-es, de felnőtt korában sem lesz 60-70 cm-nél nagyobb. Mindenre neked kell megtanítanod. Evésre, ivásra, beszédre és hogy rendesen viselkedjen. Nagyon okos, gyorsan tanul, és életed végéig hű barátod lesz, mert a sárkányok hosszú életűek.

Máté óvatosan a kezébe vette, és hogy jól megnézhesse, felemelte az arcához. Erre a kis lény, kidugta hosszú nyelvecskéjét és végignyalta Máté arcát.

-Fúj, te, mit csinálsz!? – mondta Máté.

-Fúj, te, mit csinálsz!? – ismételte a kissárkány.

-Jé, ez engem utánozz!

-Jé, ez engem utánozz!

-Mondtam, hogy tőled fog mindent megtanulni – mondta mosolyogva apa.

-De ne utánozzon, hanem válaszoljon – elégedetlenkedett Máté.

-Tanítgasd, nevelgesd! Meglátod jó és hűséges pajtásod lesz. Ja! És a lényeg! Adjál neki nevet!

-Tényleg! A dínós könyvem tele van ilyen, meg ehhez hasonló állatokkal. Legyen a neved: mondjuk … Dinoszaurusz … Dinó … megvan: Dini!

-Mit szólsz hozzá? – fordult Máté a kissárkányhoz.

-Dini, Dini, Dini …. – mondta és boldogan ugrándozott az aprócska állat.

-Úgy látom, tetszik neki. Akkor hát mától a neved: Dini.

Eltelt egy-két hét. Máté szorgalmasan tanítgatta Dinit, elsősorban beszélni és rendesen enni. Mert hát az evése, az kész katasztrófa volt! Nyitott szájjal evett, csámcsogott, nagyokat böffentett és belenyúlt mindenkinek a tányérjába.

Anya nagyon aggódott, mert a vasárnapi ebédre meghívták Nagyit, az idős barátnőjével. Biztonság kedvéért elismételt egy-két főbb, betartandó szabályt.

-  Máté, Dini, nem akarok szégyenben maradni. Viselkedjetek rendesen! Az asztalhoz először az idősebbek ülnek le, és ők vesznek először a tálból. Csak akkor kezdünk enni, miután a Nagyi „Jó étvágyat” kívánt. Nem csámcsogunk, nem büfizünk, teli szájjal nem beszélünk! Világos? A legjobb lenne, ha egyáltalán nem beszélnétek. Mindig a tányér fölött egyetek, és néha nem árt a szalvétát használni. Ivás előtt és után mindig. Jaj! Most jut eszembe. A Nagyiék még nem ismerik a kis Dinit.  Tehát Máté, köszöntök, aztán bemutatod az új barátodat. Megvárjátok, míg ők kezet nem nyújtanak.

-  Ne aggódj anya! Mindent tudok, és Dininek is megtanítottam.

-  Köszönöm Máté. Megterítenél? Mi vagyunk négyen, meg Dini, és jön két vendégünk. Ez azt jelenti, hogy hét teríték kell.

-  Persze anya, szívesen – mondta Máté, majd kis szünet után folytatta – Ugye, most udvarias voltam?

Anya bólogatott és nevetett, de sok teendője miatt nem ért rá tovább a terítéssel foglalkozni. Még ki kell adagolni a madártejet és a hűtőbe rakni. Ez Nagyi kedvence. Ezzel a kis aprósággal mindig örömöt szereznek neki.

A gyerekek és Dini nekiálltak teríteni. Mindenből 7, csak pohárból kell több, mert mindenki kettőt kap.

-  Anya! Hogy is van az a jobbra, balra dolog az evőeszközökkel?

-  Kés, kanál jobbra, villa, szalvéta balra, a desszertes kanál pedig …

-  Csengettek! – kiáltott fel Dini – Apa menjek ajtót nyitni?

-  Fuss! De megyek én is, mert le kell segíteni a kabátokat.

Máté előre futott, utána a kissárkány, de mire beléptek Nagyiék, már apa is odaért. Az előszobában minden szépen, udvariasan ment: köszönés, bemutatkozás, kabátok elrendezése.

-  Menjetek már be a szobába! – fordult türelmetlenül Dini az idős hölgyekhez.

-  Hogy beszélsz? – korholta halkan Katka – Azt így mondjuk: Nagyikám, fáradjatok be.

-  Hiszen ti mondtátok, hogy az öregeket mindig előre kell engedni, és én, a legkisebb, csak végén mehetek a szobába. Márpedig én már be akarok menni, mert enni akarok. Megjegyzem, nagyon igazságtalan, hogy csak azért, mert én vagyok a legfiatalabb, a legkisebb mindig, mindenben én legyek az utolsó.

-  Ó, te kis bohó! – szólt kedvesen Nagyi, aki meghallotta a halk vitatkozást – Gyere, menjünk be együtt! Mellém ülsz?

-  Hú, az jó lesz! Egyik oldalamon Máté, a másikon pedig Nagyi.

Mindenki asztalhoz ült, apa töltött mindenkinek a kisebbik poharába valamit, majd felemelte az italát és így szólt:

-  Igyunk Nagyi és Mária néni egészségére, és arra, hogy sok közös ebédünk legyen még!

-  Igyunk az én égészségemre is! – utánozta Dini apa hangját és mozdulatait.

Jobbra-balra koccintott mindenki, de véletlenül valaki fellökte középen álló szép vázát. A váza eltörött, a víz kifolyt.

-  Máté volt – kiáltott fel egyből Dini.

-  Nem igaz! A Nagyi volt! – replikázott kapásból Máté.

-  Igen, Bocsánat … tényleg én voltam – szólt kedves, nyugodt hangon Nagyi – elnézést kérek! –  És már állt is fel hogy rendet rakjon.

- Ugyan Nagyikám – szólt anya – nem történt semmi baj. Mindjárt elintézem. Ülj csak vissza nyugodtan.

-  De hát nem is a Nagyi borította ki – szólt közbe felháborodottan Katka. Én pontosan láttam, hogy Máté lökte meg.

-  Igen, mert Dini állandóan piszkált!

-  Hozzád se nyúltam!

-  Ne vitatkozzatok gyerekek, hisz mondtam, hogy én voltam – szólt Nagyi.

-  Most együnk, aztán ebéd után, majd megbeszéljük – mondta anya szigorúan –Jó étvágyat!

Mindenki buzgón kanalazgatni kezdett és közben kellemesen elbeszélgettek. Csak Máté volt a szokásosnál jóval csendesebb. Valahogy nem érezte jól magát a bőrében. A kávé után Nagyi felállt és beült egy kényelmes fotelbe a kandalló mellé, majd így szólt:

-  Gyertek ide gyerekek! Nem jöttem ám üres kézzel, mindenkinek készítettem egy kis meglepit.

-  Nekem is? – kíváncsiskodott Dini.

-  Hát persze. Ugyan még nem találkoztunk, de tudtam, hogy van egy új családtag.

- Katka, te ezt kapod.

- Ó ez egy gyönyörű karkötő! Mindjárt fel is veszem. Köszönöm Nagyikám.

-  Máté, neked ezt a szép kisautót hoztam.

-  Köszönöm! Ez király!

- Dini, neked pedig varrtam egy kis hátizsákot, mert azt gondoltam, ilyen kicsit úgy sem lehet a boltban venni.

- Juj, de jó! Van saját hátizsákom! Köszönöm.

Katka közelebb bújt Nagyihoz és megkérdezte:

-  Tudom, hogy nem te törted össze a vázát. Miért vállaltad magadra?

-  Ha azt mondtam, hogy én voltam, akkor biztosan én voltam. Igazam van Máté?

-  Neked mindig igazad van – válaszolt halkan, lehajtott fejjel.

-  Meg aztán – folytatta Nagyi – eszembe jutott egy régi történet, abból a korból, amikor még nagyon kicsi voltam. Talán annyi idős lehettem, mint most Katka, amikor meglátogatott a nagymamám. Volt a kabátján egy nagyon szép, csillogó brosstű, a közepén egy izzó piros kővel. Mindig nagyon tetszett. Mondtam is neki sokszor, mert azt gondoltam, olyan jó szíve van, ha látja, hogy nekem mennyire tetszik, hátha nekem ajándékozza. De ahelyett, hogy odaadta volna, mindig elmondta, hogy ez az ő féltett kincse, amit kislánykorában az apukájától kapott. Nos, ez a féltett kincs azon az estén, ott hevert a földön, a bejáratnál. Pontosan tudtam, hogy kié, és hogy mit kellene tennem, de én zsebre vágtam. Másnap visszajött a mama és kereste a brossát. Anyukám azt mondta, hogy itt biztosan nincs, mert ha itt veszítette volna el, akkor mi megtaláltuk volna. Én pedig hallgattam. Nagymamám szomorúan elment, nekem meg egyre jobban égette a zsebemet az az ékszer. Nem tudtam mit tegyek. Visszaadni nem nagyon akartam, szólni nem mertem, azt hogy kitűzzem, az szóba sem jöhetett, így beraktam a párnám alá. Anyukám azonban megtalálta és kérdőre vont. Kínomban azt füllentettem, a nagymama nekem adta, csak biztosan elfelejtette, hiszen olyan öreg.  Anyukám kézen fogott és elmentünk hozzá. És tudjátok mit csinált az én nagymamám? Azt mondta az anyukámnak, hogy „Jaj, micsoda feledékeny vénasszony vagyok, hisz tényleg én adtam neki, azzal, hogy mostantól ő vigyázzon az én kincsemre”. Akkor már visszaadtam volna, de ő nem fogadta el. Azt mondta, amit ő egyszer elajándékozott, azt nem fogja visszavenni. Ezzel mentünk haza. Mindketten hallgattunk, és mindketten tudtuk az igazságot.

Egy életre leckét kaptam a drága, jó nagymamámtól.

- Azt hiszem én is – szólalt meg Máté – Ugye megbocsájtasz Nagyikám?

- Hát persze. Sosem tudnék igazán haragudni rád.

- Ugye rám se? – kérdezte huncutul Dini. – Apa is megmondta, hogy nagyon okos vagyok és gyorsan tanulok.

Ezen jót nevetett mindenki. Nagyi könnybe lábadt szemmel, örömmel ölelte magához a három kis kópét.

-  Meglásd apa! Rendes, becsületes, jó tanuló kisiskolások lesznek ezekből a gyerekekből.