Olvasás világnapja, 09. 08.

Olvasás, könyv, tudás!

Lehet, hogy maradi vagyok, de én valahogy arra szocializálódottam, hogy sokat kell olvasni, abban van a tudás, amit soha senki nem vehet el tőlünk. Vessetek a mókusok elé, de én még mindig hiszek benne!

1965. november 17-én az UNESCO szeptember 8-át nevezte ki az olvasás nemzetközi napjává. Céljuk, hogy felhívják az írás-olvasás készségének fontosságára az emberek figyelmét: az írni és olvasni tudás alapvető emberi jog, a tanulás alapköve. 1966 óta minden évben világszerte ünneplik. Az olvasás nem csak tanuláshoz szükséges, hanem kellemes időtöltés is: kikapcsolódás, amelynek során fejlődik az ember szókincse, memóriája, kreativitása. Egyszerre hat a képzeletre és az érzelmekre is.

Goethe egyszer feltette a kérdést: „Milyen olvasót kívánok magamnak? A legelfogulatlanabbat, aki engem, saját magát és az egész világot elfelejti, mikor olvas és csak a könyvnek él.” Isten őrizzen, hogy én magamat Goethe-hez hasonlítsam, de azért eljátszok a gondolattal, hogy egyszer majd, talán, az én műveim olvasásakor is felmerülhet ez a szép gondolat. Egyelőre csak egy egyszerű, ám díjnyertes novellámat adom közre, olvasás céljából.

Hobbi

Nyugdíjba mentem. De jó! Már nagyon vártam. Ámbár nem könnyű a nyugdíjasok élete.

Eddig minden napomnak megvolt a maga ritmusa, rendje. Korán keltem, megpróbáltam magamnak valami elfogadható emberformát adni – megjegyzem hatvan fölött ez nem kis teljesítmény – aztán irány a munkahelyem. Gyakorlatilag ott voltam egész nap. Este otthon egy kis pihi, vacsi, TV nézés, néha mosás, takarítás, vasalás, meg hasonlók. Ügyesen kellett beosztanom az időmet, hogy minden meglegyen.

De most?! Akkor kelek, akkor fekszek, amikor akarok. Egész nap azt és úgy csinálom, ahogy jólesik. Mindegy, hogy hogy nézek ki, és hogy mit, mikor teszek. Udvarom nincs, hogy söprögessem, kerten sincs, hogy kertészkedjek, állataim sincsenek, hogy gondozzam őket.

Valami hobbi kéne!

Könnyű ezt mondani, de milyen nehéz kiválasztani. Végig gondoltam. Valami olyan kellene, ami érdekel vagy tetszik és olcsó.

Ám, minden hobbi pénzbe kerül. Vegyük pl. az utazást. Olyan szívesen megnézném a piramisokat, vagy kínai nagyfalat. Lapozunk! Egyre sem telik, nem ám rendszeres utazgatásokra.

Gyűjteni kellene valamit. Az autó, az ékszer szóba sem jöhet. Valami kisebbet? Érméket, kristályokat, dedikált könyveket, képeket … ? Nem, ez még mindig nem az én kategóriám.

Sportoljak? De mit? Egyrészt én már gyerekkoromban is inkább az üldögélős típus voltam, másrészt az is pénzbe kerül. Ha csak be akarok lépni valahova – kinti vagy benti pálya, sportcsarnok, uszoda stb. – már az sincs ingyen, és akkor a ruháról, a felszerelésről még nem is beszéltünk.

Tovább gondolkodok. Mi az, ami nem kerül pénzbe? … ha egyáltalán van ilyen.

Hoppá! Megvan! A futás! Nem kell terem, nem kell pálya, csak kimegyek az utcára, vagy a parkba, aztán gyerünk. Vagy mégsem? Hát, azt hiszem, legalább egy futócipő az kellene. Meg talán egy erre az alkalomra használható nadrág és dzseki sem ártana. De a legnagyobb baj, hogy fárasztó. No és az időjárás?  … hideg, szél, eső, … rágondolni is rossz.

Döntöttem. Nem utazok, nem gyűjtök, nem sportok. Írok. Mesét, novellát … és leírok mindent, ami eszembe jut.

Csak ne hallanám állandóan „lelki-füleimmel” Petőfi szavait: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed …”!