Az Országházban voltam!
A 2022. évi Kárpát-medencei Életmese írói pályázat díjkiosztó ünnepségén július 30-án. Amikor megkaptam a meghívót, boldogságom határtalan volt. Minden díjkiosztóban van valami szép, valami felemelő, de ország házában, az Országházban lenni, és ott elismerést kapni, az aztán tényleg különleges és megtisztelő.
A színvonalas műsor a díjkiosztó után egy hosszú sétát tettünk a Parlamentben. Mindenki sokat fotózott, de sajnos a korona teremben nem lehetett.
És
most, itt, közreadom a művemet:
Édesanyánk
Dortmundtól
a Balatonig
Közelebb vagyok a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Már
csak emlékeim vannak drága jó édesanyámról, meg a történeteiről. Azok viszont
nem fakulnak, hisz olyan sokszor elmesélte, hogy néha szinte átéltem. Azt hiszem,
akik a 2. világháború idején éltek, akárhol Európában, mindenkinek megvoltak a
maguk kis kalandjaik, tragédiáik, történeteik. Ám megmerem kockáztatni, hogy az
én édesanyám sokaként túl tesz.
A szülei gyerekként kerültek ki Németországba,
aztán pár évvel később megismerkedtek és összeházasodtak. Négy gyermekük
született. Egy-két békés, boldog év után jött a munkanélküliség, majd hatalomra
került Hitler, az összes gondjával, bajával. Németországban már bombáztak,
Magyarországon még béke volt. Nagypapám – aki összefogta az ottani magyar
közösséget – két kisebbik gyermekével, és még vagy húsz másikkal, vonatra
szállt, és eljöttek Budapestre. Édesanyám,
nyelvismeret nélkül zárdába került. Talán óvónő, vagy apáca lett volna, ha a
háború végeztével nem jön a „felszabadulás”. Így azonban pár rémes év után,
megismerkedett a Balatonlellén élő édesapámmal. Mi (én és a nővérem) már ott
születtünk, ott nőtünk fel.
A fénykép mesél
Elcsendesedett a ház. A rokonok elmentek,
egyedül maradtam a régi, jó, öreg lellei családi fészekben. Édesanyánkat kísértük
ki utolsó útjára.
Lassan sötétedik, és én nem tudom mi tévő
legyek, csak ülök az ágy szélén és nézek a semmibe, vagy úgy is mondhatnám,
értelmetlenül bambulok. Ürességet érzek. Az eszemmel tudom, hogy tennem kéne
valamit, de a testem nem mozdul. Aztán valahogy mégis erőt veszek magamon, a
szekrényhez lépek, és előveszem a régi fényképeket.
Eszembe jutnak anya ezerszer és ezerszer
elmesélt édes-savanyú meséi. Meséi …?
Lehet, hogy anya szemüvegén keresztül látom, és
azt hiszem úgy, vagy majdnem úgy, ahogy neki fájt. A sok-sok történetnek – amin
mi gyakran sírdogáltunk – mindig az volt a vége: de legalább én szerencsés
voltam, mert túléltem …, családom lett, és ilyen szép, aranyos gyerekeim, mint
ti.
Nézem a képeket, és szinte hallom anya
hozzáfűzött történeteit:
Látjátok, ez Papa (így hívta az édesapját). Ez
az egy kép maradt róla, mert a zárdában elvettek és elégettek minden levelet és
fényképet, hogy a növendékeket ne lehessen beazonosítani.
Ő pedig a nővérem. Aznap láttam utoljára,
amikor a Magyarországra induló vonathoz kikísért. Ugye milyen szép volt? Neki
nem lehetett családja, nem lehetett gyermeke.
Egy gyermek sokszor nem tudja, mi történik
körülötte. Azt hiszi, amiben él, az a természetes – szokta mondogatni anya.
Csak felnőttfejjel, vagy öregen áll össze a kép. Akkor elgondolkodik az ember:
lehetett volna másképp?
Hát igen. Ha Auschwitzbe visznek, még ágyam sem
lett volna, vagy talán éhen halok, ha viszont anyám nem zsidónak születik – és
főleg nem Hitler országában – akkor békében éltem volna le az életemet. Igaz
–tette mindig hozzá – akkor ti nem lennétek, amit nagyon sajnálnék.
Azt mondják, minden ember egyforma. Igen?!?
Akkor miért kellett Németországban kiszőkíttetnünk a hajunkat, hisz még csak
gyerekek voltunk. A fekete nem szép? Na és az orrom!?! Sosem tudtam mi vele a
baj. Azt viszont tudtam, hogy nekem állandóan valami takargatnivalóm volt.
Pedig szófogadó, csendes, jó gyerek voltam.
Papa katolikus volt. Németországban ismerte meg
a mamát, aki zsidónak született. Ennek ellenére valamennyien katolikus
templomba jártunk, és mi, gyerekek már elsőáldozók is voltunk. Mindez azonban
nem volt elég ahhoz, hogy szüleim biztonságban érezzenek bennünket.
Így aztán, amikor már javában folyt a háború és
sokat bombázták a Ruhr vidék környékét, Papa összegyűjtött egy rakás hozzám
hasonló gyereket és elvitt bennünket Budapestre. Hogy jó ötlet volt-e? Ki
tudja. Az biztos, hogy a zárda növendékei közül, szinte mindenki túlélte a
borzalmakat.
Lehetett volna másképp? Tette fel állandóan
ugyanazt a kérdést anya.
Ami elmúlt, elmúlt. De ti tanulhattok belőle.
Ti csináljátok másképp! Ti neveljétek a gyermekeiteket úgy, …..– és itt
általában elcsendesedett és könnybe lábadt a szeme. Sosem tudta végig mondani.
Szűz Mária szobrocska
Egy kis, ütött-kopott ezüst szobrocska lapul a
képek között. Kezembe veszem. Egy kis szűz Mária, tán még 2 cm sincs. Nagy és
féltett kincs volt ez a családban, és ez most már úgy tűnik, az enyém lesz.
Anya szerint ez többször megmentette az életét. A Papától kapta, amikor
Magyarországra jöttek és elbúcsúztak egymástól.
Nagyapa azt mondta neki: Vigyázz rá, Ő is
vigyázni fog Rád!
Azt hiszem – de anya biztos volt benne – hogy
neki köszönheti az életét.
Sokszor elmesélte azt a bizonyos, félelmetes,
szörnyű éjszakát …
Hideg, téli éjszaka volt, a szobában már régen
leoltották a villanyokat. Sötétség ült mindenütt, csak az ablakon beszűrődő kis
fények vetítettek a falra furcsa árnyakat. Sokáig néztem őket és örültem nekik.
Némelyikben virágzó nyári fákat láttam vagy fürdőző, vidám gyerekeket véltem
felfedezni. Az egyik árnyacska egy táncoló tündérre hasonlított, de legjobban a
nagy csokitorta formájú tetszett. Körülöttem
már minden lány aludt a teremben, volt, aki mosolygott álmában vagy a paplan
szélét ölelte magához szorosan. Biztosan valami szépet álmodtak, és elszakadtak
a félelmetes valóságtól. Csak én voltam ébren egyedül. Hiába próbálkoztam, nem
szállt álom a szememre. Nem hagyott aludni a félelem, de leginkább az éhség. Már
egy hete nem ettem mást, csak egy kevés főtt tésztát és az is elképzelhető
volt, hogy holnap még az sem lesz.
Már majdnem négy évet töltöttem akkor a
zárdába, de ilyen szörnyű időszak még nem volt.
Így gondolkoztam, amikor erős zajt hallottam. Tudtam,
hogy minek a hangja ez, hisz már ezerszer hallottam. A zárda nagy vaskapuját
nyitották és az nyikorgott ilyen kellemetlen hangon. De vajon ki jöhet ilyen
késő órában?
Nagyon féltem, tudtam, hogy valami szörnyű
dolog fog történni.
Némán figyeltem. Éreztem, hogy az eddig békésen
szunyókáló társaim is felébredtek, de ők sem mozdultak. Hallottam a csizmák
kopogást, egyre erősebben, egyre közelebbről. Nyugtatgattam magamat. A nővérek
azt mondták ide férfiember nem teheti be a lábát. A hálóba nem jöhetnek a
katonák. De a zaj erősödött és hallottam a Főnökanya kétségbeesett, könyörgő
hangját.
- Uraim, ide nem mehetnek, itt a növendékek hálószobái vannak.
Itt csupa jó katolikus család lányai alszanak. Uraim! Kérem! Könyörgök! Uraim
…!
Majd egy sikoly – azt hiszem ellökték – és
kicsapódott az ajtó. Betódult úgy tíz egyenruhás férfi, puskával a kezükben,
háromnál zseblámpa is volt. Oringa nővér térdre esett elötük, összekulcsolt
kezét a magasba emelte és síró hangon mondta: a Szűzanyára kérem, ne tovább! Az
egyik lámpás katona félrelökte és odalépett az első ágyhoz. Ugyanezt tette a
másik kettő is. Valamennyien csukott szemmel, remegve fohászkodtunk,
imádkoztunk magunkban. De két társamon ez nem segített. Hiába a könyörgés, a
sírás, két barátnőmet kiráncigáltak az ágyból és kilökdösték a folyosóra.
Én az utolsó, a 18. ágyon, markomban a kis
szobrocskával, remegve vártam, hogy beteljesedjen a sorsom. Életemben nem
féltem ennyire. A harmadik katona az arcomba világított, könnyes szemmel ránéztem.
Nem tűnt szörnyetegnek, ezért óvatosan kihúztam a kezemet a dunyha alól, és
felé nyújtottam a markomat, neki akartam adni az én féltve őrzött Szűz Máriámat.
Valami különös tekintettel rám nézett, visszacsukta az ujjaimat és mintha
kacsintott volna.
- Na, mi van? – Hallatszott hátulról
egy türelmetlen, durva férfihang.
- Semmi – válaszolta ez – mehetünk.
Nekem ekkor szerencsém volt, nem úgy, mint két
társamnak. Hogy hova vitték őket és mi lett a sorsuk, sosem tudtam meg.
Fekete
angyal
A sötétben hirtelen zajra lettem figyelmes.
Pontosan tudtam, hogy minek a hangja, hisz már számtalanszor hallottam. A zárda
nagy vaskapuját nyitották, de most mintha lassabban, óvatosabban húzták volna,
kisebb szünetekkel. Vajon ki lehet ott ilyen késő éjszaka?
Megijedtem, hogy katonák jönnek megint és
zsidókat fognak köztünk keresni. Odalopóztam csendesen az ablakhoz, hogy
megnézzem, ki van a kerítésnél. Szerencsére csak az egyik nővér ment ki.
Becsukta maga után a kaput, és még egyszer visszanézett a zárda magas falaira.
Ahogy föltekintett, észrevett engem az ablakban. Megrémültem, hisz tudtam, hogy
nem szabadna éjjel ott nézelődni. Figyeltem, ahogy az apáca halk léptekkel oson
végig az utcán és a földig érő, nagy, fekete köpenye lobog utána. Aztán a sarkon
elfordult és már nem láthattam. Azon kezdtem töprengeni, vajon ki volt az, és
miért lopakodott ki egy ilyen fagyos éjszakán.
Megbeszéltem barátnőimmel, hogy másnap este
kilessük a titokzatos kisurranót.
Tíz óra lehetett, amikor megint hallottam a
kapu nyikorgását. Köntöst terítettem magamra és kimentem a folyosóra. Lábaim
remegtek, de kíváncsiságom felülkerekedett félelmemen és utána eredtem. Már a
földszinten voltam, amikor hirtelen rám kiáltott valaki hátulról:
- Hová menni, Lénike?
Ijedségem kicsit alább hagyott, amikor a rossz
kiejtésből rájöttem, hogy a Ma Soeur áll mögöttem, ő ugyanis nagyon szeretett,
és sok mindent elnézett nekem.
- Én… én … csak lejöttem …
fájt a fejem … gondoltam …friss levegőt szívok – füllentetem bizonytalanul.
- Szégyellni magát össze!
Kiszökni éjszakának közepén! Oh, tu es tou – jours komisz! – mondta félig
franciául.
- Kedves nővér, árulja el,
hová ment az az apáca?
- Meglátni merre Etellét
kiosonni?! Most már gyorsan menni föl szobája!
- Kérem, Ma Soeur! Ugye tudja,
hogy hová ment? Miért ment?
- Én tudni, de Lénikének nem
elmondani és maga nem meséli tovább társaknak semmit!
Ezután már nem is szólt többet, csak egy
ellentmondást nem tűrő, határozott kézmozdulattal jelezte, hogy fel kell mennem
a hálószobába, és nincs vita.
Felmentem hát. A lányok mind úgy csináltak,
mintha aludtak volna, de amikor rájöttek, hogy csak én vagyok, egyből
kérdésekkel ostromoltak. A büntetéstől való félelmemben azonban, csak azt
lódítottam, hogy nem láttam semmit.
Nehéz időket éltük akkoriban, sorsunk egyre
nyomorúságosabb lett, fáztunk és éheztünk. Minden korty, minden falat szigorúan
ki volt mérve. De mindez eltörpült amellett, hogy tudtuk, bármelyik percben
kiolthatják életünket, és lebombázhatják a jó öreg Hermina zárdát.
Az apácák gyakran leküldtek minket a pincébe,
ilyenkor tudtuk, hogy közel a veszély, s mire a nap följön, lehet, hogy megint
kevesebben leszünk.
Egy ilyen estén, megint le kellett mennünk. A
40 lány, a nővérekkel zsúfolásig megtöltöttük a kis földalatti helyiséget. Ott
kuporogtunk végig a dohos, düledező falak mellett és csöndesen imádkoztunk. A
buzgó imádságot egyszerre fojtotta el a légi bombázó, amely éppen a fejünk
fölött repült el. Aztán a következő pillanatban lesújtott a végzet. Rettenetes
robajjal törte át a falat egy bomba. Az öreg téglák, a szilánkok és a tűzcsóvák
úgy szóródtak szét egy pillanat alatt, mint a hirtelen fölröppenő madarak. Majd
lehulltak a kövezetre, maguk alá temetve az embereket. A sok ezernyi kiáltás
néma sikolynak tűnt az óriási dörrenés mellett, majd később már csak sírás,
jajveszékelés és nyöszörgés hallatszott. Sokan ott helyben meghaltak, vagy
súlyos sebet szereztek. Az életben maradt nővérek máris ápolni kezdték a
sebesülteket. Egyikük azonban már nem segített. Etelle nővér volt az. Végig
néztem rajta, s akkor vettem csak észre, hogy a teste vérben úszik. A bomba
teljesen szétszaggatta a lábait. Az a Nővérke, aki lábon kihordott egy
tüdőgyulladást, mert bármilyen hideg fagyos éjszaka volt, egy napot sem hagyott
ki, és ment és tette a dolgát, most nem mozdult. Háromnapi szenvedés után
végleg eltávozott közülünk.
Beköszöntött a tavasz. A bombázásokat
lassacskán kezdtük kiheverni. Más idők jöttek a Hermina zárdára. Az orosz
katonáknak varrtunk ruhákat, ezért elegendő kenyeret kaptunk.
Egy nap, mikor épp a varrószobában voltunk,
kopogtattak az ajtó és öt idegen ember jött be. A nővérek szívélyesen fogadták
és hellyel kínálták őket. A váratlan látogatók megilletődötten néztek körbe. A
kínos csöndet végül a Főnökanya szakította félbe:
- Miben segíthetek
Önöknek?
A
vendégek összenéztek, majd a legidősebb megszólalt:
- Tudja Anyám, mi egy volt
tábor lakói vagyunk, illetve voltunk és nem rég szabadultunk ki a fogságból.
Azt hiszem, csak mi öten maradtunk életben. A társaink már ott a táborban
meghaltak, vagy elvitték őket, vagy a legyengült szervezetük nem birkózott meg
a betegséggel. Szóval … köszönetet szeretnénk mondani az angyalunknak
……talán……itt lakik.
Az apáca sajnálkozva nézett az idegenekre. Azt
gondolta, hogy a sok nélkülözés, vagy a sok borzalom látványa, illetve átélése,
esetleg a kínvallatások teljesen tönkre tették az idegeiket, és nem tudják, mit
beszélnek.
- Sajnálom, hogy csalódást
kell okoznom, de ez csak egy kolostor és itt sok jó ember van, de angyalok
nincsenek.
- Én gondolni, Mėre Borbála –
mondta halkan a Ma Soeur a Főnökanyához fordulva – Etelle nővért keresni
látogatók.
A Főnökanya szeme elpárásodott. A vendégek
érezték, hogy jó helyen járnak, tétován felálltak, zavartan nézelődtek, mint
akik nem tudják mi történik, majd kisidő után a legöregebb vendég csendesen
megszólalt.
- Mi a közelben sínylődtünk,
állandóan attól rettegve, hogy valamelyik koncentrációs táborba szállítanak,
vagy főbe lőnek minket, … vagy éhen halunk. Rengeteget éheztünk… Ám éjjelenként
megjelent a mi drága fekete angyalunk. A szöges drótkerítés előtt tíz-húsz
méterenként őrök álltak, de Ő mit sem törődve a veszéllyel, élelmet hozott
nekünk. Hason csúszva, nesztelenül közelítette meg a tábor udvarát fekete
köpenyében. A kerítés alatt csendesen átrakta a kis csomagot, majd betakarta
egy kevés földdel és avarral, ezután elillant. Mi odaosontunk érte és
szétosztottuk egymás közt, amit hozott.
Aztán szerencsénkre jött a
béke, és el kezdtük keresni a mi Angyalunkat.
Már végig jártuk az összes
környékbeli templomot, kórházat, pár olyan helyet, ahol esetleg
megtalálhatnánk, de senki sem tud róla semmit.
Azért keressük a fekete
angyalt, hogy köszönetet mondjunk neki.
- Mon Dieu! – szólt meghatva,
könnyes szemekkel a Ma Soueur. – Érti már Mėre Borbála? Etelle nővér volt
kiszökni minden éjjeleken. Én nyitni volt neki mindig kapu.
- De hiszen Etelle nővér……
- Ismerik? Tudják, hogy ki
az?! – vágott az egyik látogató a Főnökanya szavába – gyorsan mutassák be
nekünk, hadd láthassuk, hadd mondjunk köszönetet, hadd boruljunk térdre előtte!
- Etelle nővér biztosan
tisztában van az önök hálájával, de sajnos már nem köszönhetik meg neki, mert
eltávozott az élők sorából – közölte halk, elcsukló hangon az apáca.
A vendégekből egyszerre fakadt ki a sírás. Nem
akartak hinni a fülüknek. Percekig nem tudott megszólalni senki. Csak álltak, és arcukon peregtek le
a könnyek. Mi, lányok – akik páran a szemtanúi voltunk a
jelenetnek – kővé dermedve bújtunk össze, pedig az utóbbi 2-3 évben sok
mindenhez hozzászoktunk.
- Az nem lehet! Egy ilyen
ember nem halhat csak úgy egyszerűen meg! Nem halhatott úgy meg, hogy ne tudná,
milyen sokan vagyunk neki hálásak! – mondta egy mankóra támaszkodó fiatalember
felháborodottan.
Végül az idős úr összeszedte magát és kis
meghajlással a kezét nyújtotta a Főnökanyának és így szólt:
- A táborban tiszteletre
méltó, nagyszerű emberekkel találkoztam: tudósokkal, kereskedőkkel, tanárokkal,
papokkal. Apákkal és anyákkal, akik életüket adták volna, hogy gyermekeiket
megmentsék, …akik már nem lehetnek köztünk … nem érték meg a békét … és most
Etelle nővér is…
Fiatalként mindig azt
gondoltam, hogy az ember, csak emberi viszonyok között lehet ember. De azt
hiszem tévedtem. Az igazi ember, az igazi ember nagysága pont akkor mutatkozik
meg, amikor nincsenek emberi viszonyok.
Már
idősebb vagyok, mint az a bácsi annakidején. A sok év alatt, sokat láttam,
hallottam, tanultam, azzal hízelgek magamnak, hogy talán bölcsebb is lettem.
Több
mint hatvan év telt el, de még most is kristálytisztán hallom az öregúr kedves,
szomorú hangját. Igen. Emberi viszonyok között könnyű embernek maradni, de mi
van, ha körülmények nem emberhez méltóak?
40 évvel
később
- Nagyi! Nagyi, gyere be a vízbe! Isteni!
- Nem megyek drágám, nekem ez hideg.
- Hideg?! 28 fok! Lassan megfőnek a halak a vízben! Gyere!
Legalább térdig gyere be!
- Nem! Nincs is fürdőruhám, és egyébként is, én jobban szeretek
itt hűsön üldögélni.
- Holnap veszek Neked egyet, de ígérd meg, hogy egy kicsit
bejössz velem megmártózni.
- Aranyos vagy, de nem ígérek semmit. Ha eddig nem fürödtem a
Balatonban, most öreg koromra már nem változtatok ezen.
- Erről
este még beszélünk. Jó, Nagyi? Most visszamegyek, úszok még egyet.
Mit mondjak neki este? Elmeséljem azt, szörnyű
éjszakát? Alig voltam idősebb akkor, mint most Ő. Még most is tisztán emlékszek
mindenre, pedig oly régen volt. Szinte fáj a hátam, ha rágondolok. Szeretném
elfelejteni, de nem tudom. Ha becsukom a szemem, jönnek az emlékképek … szinte
látom … érzem …
Fekszem egy ágyon. Nem látok, nem hallok, nem
érzek semmit. A távolból mintha a nevemet kiáltanák. Igen, most már biztosan
tudom: engem szólítanak.
- Léniii …, Lénii …
- Nézni doktor úr! Mozdulni meg szeme! Mosolyog!
- Igen. Most már biztosan visszajön közénk. Vigyázzon rá Nővér!
Az ébredés még biztosan eltart egy-két óráig.
- Léni! Lénikém! Ébredni! Béke lenni! Tavasz lenni! Sütni nap
gyönyörű!
Hiszen ez az én drága nevelőm, Ma Soeur.
Megismerem a rossz magyarságáról. Szeretnék neki válaszolni, de nem jön ki a
hang a torkomon. Szeretném megölelni, vagy legalább a kezét megfogni, de nem
mozdul semmim. Jaj, Istenem! Mi történt velem? Hol vagyok? Miért nem
engedelmeskednek a tagjaim? Miért nem tudok mozdulni?
Most kicsit jobb. Egy puha, meleg kéz
simogatását érzem. Ez nagyon kellemes. Csak ne sajogna úgy a hátam! Sajog? Nem
is sajog, fáj, határozottan fáj. Sőt nagyon fáj.
- Jaj … jaj … fááj ..
- Doktor úr! Jönni gyorsan! Lénike ébredni.
- Adok neki egy fájdalomcsillapítót, így is nagy fájdalmai
lesznek, ha teljesen magához tér. Szegény kislány, ezek a hegek örök életében
megmaradnak a hátán.
Nem tudom mi történt velem, de nem is akarok
rágondolni. Egy régi, kedves utazás emlékével próbálom elnyomni a jelen keserű
valóságát. Valamikor, reményekkel teli szívvel indultam el otthonról,
Dortmundból. Emlékszem, a vonat gyorsan siklott végig a zord hegyek mellett a
völgyekben, átszaladt a hidakon mit sem törődve az Alpok sebes folyású
hömpölygő folyamaival. Gyorsan teltek az órák, és a fehér sipkás óriás hegyek
lassanként hátra maradtak, a rideg fenyőerdőket az élénkzöld virágillatú fák és
rétek sokasága váltotta föl. A vonat hangosan zakatolt és tudtuk, hogy minden
egyes hangja közelebb visz bennünket egy új ismeretlen világhoz. Engem, és még
néhány társamat Magyarországra küldtek a szüleink, amíg lecsillapodnak otthon a
háború viharai. Akkor még azt hittük, egy vidám nyári vakációra indulunk. Tele
voltam izgalommal és kételyekkel, s bár otthon, Dortmundban már sokat hallottam
a magyar hazáról – hisz a nagyszüleim innen vándoroltak ki – mégis idegen volt
számomra és még a nyelvüket sem beszéltem. Annyit tudtam csak, hogy: kislány,
kalbász, szép, meg Piroska.
A vonatban jó hangulat volt, énekeltünk,
vicceket meséltünk és nevettünk. Így telt az idő, miközben Magyarországra
értünk, aztán átmentünk a kis dunántúli falvakon, míg Budapestre nem értünk.
Szívet melengető érzés volt látni ezt a boldog várost, mintha az itteni emberek
nem ismerték volna a félelmet. Fölemelt fővel jártak az elegáns fővárosi úri
hölgyek, babakocsiban tolták a kis pufók arcú gyermekeiket, akik olyan szépek
voltak, hogy otthon ilyet csak képeslapokon láttam. A tiszta utcák kanyarogva
futottak az úri negyed cifra házai körül, amelyek között egy sem állt
lebombázva, … lebombázva … bombázás … bombázás …
Kezdek emlékezni. A hímző-szobában voltunk.
Oringa nővér szaladt be, hogy azonnal tegyünk le mindent, kapjuk fel a
kabátunkat és futás a pince. Siettünk, ahogy tudtunk, de már nem értünk a
pincébe. Hullottak a bombák, mint a záporeső. Mindenki jajgatott és kiabált.
- Ki a házból! Ki az épületből! Fussatok! Fussatok! Ne álljatok
meg senkinek! Fussatok templomba, vagy
pincébe!
Én futottam, ahogy a lábam bírta, pedig nem
volt könnyű. Törmelékek, faldarabok, izzó fa husángok, sebesültek vagy holtak
mindenfelé. Nem tudtam mire figyeljek a lábam alá, hogy meg ne botoljak, vagy
fölfelé, hogy rám ne essen valami. Egyszer csak azt éreztem, mintha hátulról
jól meglöktek volna, majd a következő pillanatban nagy forróságot a hátamon.
Hátranyúltam a vállam fölött, meleget és nedvességet éreztem a kezemen. Véres
volt. Kicsit megtorpantam, körülnéztem. Barátnőim egy se volt már körülöttem,
csak nyöszörgő jajgató emberek és romok. Idegen szavakra lettem figyelmes.
Négy-öt katona nevetett, és mutogatott felém. „Gyévocská, gyévocská, igyi
szudá!”
Rohantam volna, de nem volt erőm. Ők meg csak
közeledtek. Összeszedtem minden erőmet és ösztönösen futni kezdtem. Éreztem és
hallottam, hogy hátulról lövöldöznek utánam. Hogy csak szórakoztak és
ijesztgettek, vagy ügyetlenek voltak és nem találtak el, a mai napig nem tudom.
A többire nem emlékszem. Állítólag orosz
katonák vittek be a kórházba félholtan.
Fekszem az ágyon, a fájdalom elviselhető.
Ismerős hangokat hallok, alighanem a barátnőim és Oringa nővér.
- Csöndesebben
kislányok! Lénike még alszik. Addig jó, míg alszik, akkor legalább nem érez
fájdalmat.
- Jézusom, de ronda! Miért nem kötözik be!
- Csönd legyen! Nehogy meghallja! Csak suttogva beszélhettek,
és sebről egyáltalán ne ejtsetek szót!
A lányok suttogtak és szörnyülködtek, nem
igazán tudtam, hogy miről, de azt gondoltam, hogy velem van a baj. Aztán bejött
a doktor, és a nevelőmön kívül mindenkit kizavart. Valami olyasmit mondott,
hogy egy ideig senki ne látogasson, meg hogy nem lányoknak való ez a látvány,
meg hogy felépül ugyan, de örök életére csúnya marad, és hasonlók.
Hosszú ideig gyógyulgattam, lábadoztam.
Megtudtam, hogy egy bomba repeszei szaggatták szét a hátamat és hogy a
körülményekhez képest, nagyon szerencsés vagyok, hisz meg is halhattam volna. A
nővérkék sokat ápolgattak, vigasztaltak. Sokszor elmondták, hogy a seb ugyan
nem tűnik el, de ettől még teljes életet élhetek, jó feleség és jó anya
lehetek. És lám, most már nagymama
vagyok. Négy csodálatos unoka …
- Nagyi! Nagyikám, elszunyókáltál?
- Nem, csak elgondolkodtam a régi eseményeken. Este elmesélem
neked. Tudod, vannak dolgok, amik egy életre nyomot hagynak, nyomot a testben
és nyomot a lélekben. Egyszerűen nem lehet kitörölni az emlékek közül.
Gyere Drágám, menjünk haza,
és ne vegyél nekem semmit. 18 éves korom óta nem húzok fel fürdőruhát, és azt
hiszem, ez már így is marad életem végéig.
Az utolsó
játszma
Nálunk a családban mindig nagy divat volt, hogy
esténként társasjátékozunk. Ez odáig fejlődött, hogy néha mi magunk találtunk
ki új szabályokat, vagy akár létrehoztunk egy-egy új társasjátékot. Ennek a
társasjátéknak az ötlete, amiről most fogok írni, nem az én fejemből pattant
ki, de én készítettem, sok-sok évvel ezelőtt.
Mi, unokatestvérek, nyaranta elég sok időt
töltöttünk a Balaton mellett a Nagyinál, és ha rossz idő volt és
bekényszerültünk a házba, akkor maradt az olvasás, kártyázás, társasjátékozás
vagy barkácsolás.
Egy ilyen esős héten készítettem el a mi,
egyéni „Most mutasd meg!” játékunkat. A dobókocka kivételével, mindent magam
készítettem. Már az alkotás folyamán is jókat szórakoztam magamban, amikor
elképzeltem, hogy egy-egy furcsa kifejezést, szókapcsolatot, hogy tudnak majd
eljátszani vagy körülírni, merthogy a kártyákat mind magam írtam, méghozzá
kézzel. Szóval pár nap kemény munkájával elkészült a tábla és a rengeteg
kártya. Már alig vártam, hogy bevethessük és élőben is kipróbálhassuk. Már-már
szinte teljesen megfeledkeztem az egészről, amikor egy esős, nyári hétvégét az
egész család a balatoni öreg házban töltötte. Ebéd után, felsóhajtott valaki.
- És most mit csináljunk? Ilyen időben nem hogy fürödni, még
kilépni sem lehet.
- Fog mindenki egy könyvet, aztán olvasgatunk meg pihizünk –
volt a válasz.
Eszembe
jutott a társasjátékom.
- Mit szólnátok egy társasjáték partihoz? - kérdeztem.
- Én már unom a „Ki nevet a végén?” meg a „Gazdálkodj okosan!”
… játékokat.
- Nem is arra gondoltam – válaszoltam - Mit szólnátok, a „Most
mutasd meg!” játékhoz?
- Megvetted?
- Nem. Elkészítettem.
- Micsoda? Te egyedül elkészítetted az egészet?
- Igen. Mi ebben a különös?
- Na és hány kártyát csináltál hozzá? Tízet? Vagy még annyit
sem? – Gúnyolódott az egyik unokatesóm.
- Na, várjatok csak! – Beszaladtam a kisszobába és kihoztam a
teljesen kész társasjátékot.
- Azt aaa! … Ezt nem hiszem el! … Tyű, a mindenit! …
Jó volt
hallani a meglepődés, illetve az elismerés hangját.
- Szóval? Játsszunk?
- Én benne vagyok!
- Én is!
- Én szintén!
- Mindenkinek játszani kell! - Jelentettem ki.
- Jól van gyerekek. Én meg addig kimegyek és elrámolom a
konyhát.
- Nem, nem! Te is Nagyi – mondtuk szinte egyszerre
valamennyien.
Nem is tudom, mi mondatta velem ezt. Egy kis
gonoszság vagy kíváncsiság … hogy ilyen helyzetben mit csinál egy nagymama?
Hogy, hogy tud valamit elmutogatni, vagy körülírni? Vagy csak egyszerűen
tényleg szerettem volna, úgy, mint valamikor régen, amikor még kicsik voltunk,
együtt játszani és nevetgélni? Nem tudom. De tény, hogy kis unszolás után leült
az asztalhoz, és elkezdődött a nagy játszma.
Egyre jobb lett a hangulat. Egy-egy állat, vagy
szituáció eljátszásakor már majdnem megfulladtunk a nevetéstől. Na és rajzok?
Sok művész megirigyelhetett volna bennünket. Egyszerűen nem ismertünk
lehetetlent. Képzeljétek, amikor a „bili fülét” vagy a „szűzérméket” kellett
megjeleníteni.
A nagymamámra került a sor. Kihúzott egy
kártyát és rövid ideig mereven maga elé nézett, majd valami hihetetlen ostoba
és gonosz arcot vágott. A két kezét lassan előre rakta, mintha valamit meg
akart volna fogni, aztán mintha meg is szorította volna. A következő
pillanatban meg már a saját nyakát szorongatta, fojtogatta és közben a fejét
oldalra billentve, kicsit kidugta a nyelvét és a szemei is mintha vörösen
kidülledtek volna. És ezt többször megismételte: hol gonosz arccal fojtogatott,
hol szenvedő arccal fulladozott. Hihetetlen volt. Mintha két embert láttunk
volna. Bámulatos volt és egyben mókás. Nevettünk és kérdeztünk, nevettünk és kérdeztünk.
Néha már a Nagyi is elnevette magát. Annyit kitaláltunk, hogy gyilkos, de vajon
milyen gyilkos? Már mindenkinek folyt a könnye a sok nevetéstől, a Nagyi meg
csak mutogatta újabb és újabb arckifejezésekkel hol az egyik, hol a másik
szereplőt. Lehet, hogy már sokunk fejében ott volt a megoldás, de ki akartuk
aknázni a jelenetben lévő összes lehetőséget. Végül valaki benyögte:
kéjgyilkos.
- Az! Az! - kiáltott fel
örömmel a nagymamánk.
De addigra már fetrengtünk a nevetéstől. Mit
nevetéstől? Röhögéstől. Nagyi együtt nevetett velünk, de úgy, hogy folytak a
könnyei.
Drága jó nagymamánk! Drága jó anyukánk … sosem
láttam még ennyire vidámnak, felszabadultnak. Azt hiszem, ez volt a búcsú-játéka.
Ősszel örökre eltávozott, kalandos élete véget ért.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése