Ismét egy kis siker!

 Az Országházban voltam! 

A 2022. évi Kárpát-medencei Életmese írói pályázat díjkiosztó ünnepségén július 30-án. Amikor megkaptam a meghívót, boldogságom határtalan volt. Minden díjkiosztóban van valami szép, valami felemelő, de ország házában, az Országházban lenni, és ott elismerést kapni, az aztán tényleg különleges és megtisztelő.

A színvonalas műsor a díjkiosztó után egy hosszú sétát tettünk a Parlamentben. Mindenki sokat fotózott, de sajnos a korona teremben nem lehetett. 

És most, itt, közreadom a művemet:

 

 

Édesanyánk

Dortmundtól a Balatonig

Közelebb vagyok a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Már csak emlékeim vannak drága jó édesanyámról, meg a történeteiről. Azok viszont nem fakulnak, hisz olyan sokszor elmesélte, hogy néha szinte átéltem. Azt hiszem, akik a 2. világháború idején éltek, akárhol Európában, mindenkinek megvoltak a maguk kis kalandjaik, tragédiáik, történeteik. Ám megmerem kockáztatni, hogy az én édesanyám sokaként túl tesz.  

A szülei gyerekként kerültek ki Németországba, aztán pár évvel később megismerkedtek és összeházasodtak. Négy gyermekük született. Egy-két békés, boldog év után jött a munkanélküliség, majd hatalomra került Hitler, az összes gondjával, bajával. Németországban már bombáztak, Magyarországon még béke volt. Nagypapám – aki összefogta az ottani magyar közösséget – két kisebbik gyermekével, és még vagy húsz másikkal, vonatra szállt, és eljöttek Budapestre.  Édesanyám, nyelvismeret nélkül zárdába került. Talán óvónő, vagy apáca lett volna, ha a háború végeztével nem jön a „felszabadulás”. Így azonban pár rémes év után, megismerkedett a Balatonlellén élő édesapámmal. Mi (én és a nővérem) már ott születtünk, ott nőtünk fel. 

 

A fénykép mesél

Elcsendesedett a ház. A rokonok elmentek, egyedül maradtam a régi, jó, öreg lellei családi fészekben. Édesanyánkat kísértük ki utolsó útjára.

Lassan sötétedik, és én nem tudom mi tévő legyek, csak ülök az ágy szélén és nézek a semmibe, vagy úgy is mondhatnám, értelmetlenül bambulok. Ürességet érzek. Az eszemmel tudom, hogy tennem kéne valamit, de a testem nem mozdul. Aztán valahogy mégis erőt veszek magamon, a szekrényhez lépek, és előveszem a régi fényképeket.

Eszembe jutnak anya ezerszer és ezerszer elmesélt édes-savanyú meséi. Meséi …?

Lehet, hogy anya szemüvegén keresztül látom, és azt hiszem úgy, vagy majdnem úgy, ahogy neki fájt. A sok-sok történetnek – amin mi gyakran sírdogáltunk – mindig az volt a vége: de legalább én szerencsés voltam, mert túléltem …, családom lett, és ilyen szép, aranyos gyerekeim, mint ti.

Nézem a képeket, és szinte hallom anya hozzáfűzött történeteit:

Látjátok, ez Papa (így hívta az édesapját). Ez az egy kép maradt róla, mert a zárdában elvettek és elégettek minden levelet és fényképet, hogy a növendékeket ne lehessen beazonosítani.

Ő pedig a nővérem. Aznap láttam utoljára, amikor a Magyarországra induló vonathoz kikísért. Ugye milyen szép volt? Neki nem lehetett családja, nem lehetett gyermeke.

Egy gyermek sokszor nem tudja, mi történik körülötte. Azt hiszi, amiben él, az a természetes – szokta mondogatni anya. Csak felnőttfejjel, vagy öregen áll össze a kép. Akkor elgondolkodik az ember: lehetett volna másképp?

Hát igen. Ha Auschwitzbe visznek, még ágyam sem lett volna, vagy talán éhen halok, ha viszont anyám nem zsidónak születik – és főleg nem Hitler országában – akkor békében éltem volna le az életemet. Igaz –tette mindig hozzá – akkor ti nem lennétek, amit nagyon sajnálnék.

Azt mondják, minden ember egyforma. Igen?!? Akkor miért kellett Németországban kiszőkíttetnünk a hajunkat, hisz még csak gyerekek voltunk. A fekete nem szép? Na és az orrom!?! Sosem tudtam mi vele a baj. Azt viszont tudtam, hogy nekem állandóan valami takargatnivalóm volt. Pedig szófogadó, csendes, jó gyerek voltam.

Papa katolikus volt. Németországban ismerte meg a mamát, aki zsidónak született. Ennek ellenére valamennyien katolikus templomba jártunk, és mi, gyerekek már elsőáldozók is voltunk. Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy szüleim biztonságban érezzenek bennünket.

Így aztán, amikor már javában folyt a háború és sokat bombázták a Ruhr vidék környékét, Papa összegyűjtött egy rakás hozzám hasonló gyereket és elvitt bennünket Budapestre. Hogy jó ötlet volt-e? Ki tudja. Az biztos, hogy a zárda növendékei közül, szinte mindenki túlélte a borzalmakat.

Lehetett volna másképp? Tette fel állandóan ugyanazt a kérdést anya.

Ami elmúlt, elmúlt. De ti tanulhattok belőle. Ti csináljátok másképp! Ti neveljétek a gyermekeiteket úgy, …..– és itt általában elcsendesedett és könnybe lábadt a szeme. Sosem tudta végig mondani.

 

Szűz Mária szobrocska

Egy kis, ütött-kopott ezüst szobrocska lapul a képek között. Kezembe veszem. Egy kis szűz Mária, tán még 2 cm sincs. Nagy és féltett kincs volt ez a családban, és ez most már úgy tűnik, az enyém lesz. Anya szerint ez többször megmentette az életét. A Papától kapta, amikor Magyarországra jöttek és elbúcsúztak egymástól.

Nagyapa azt mondta neki: Vigyázz rá, Ő is vigyázni fog Rád!

Azt hiszem – de anya biztos volt benne – hogy neki köszönheti az életét.

Sokszor elmesélte azt a bizonyos, félelmetes, szörnyű éjszakát …

Hideg, téli éjszaka volt, a szobában már régen leoltották a villanyokat. Sötétség ült mindenütt, csak az ablakon beszűrődő kis fények vetítettek a falra furcsa árnyakat. Sokáig néztem őket és örültem nekik. Némelyikben virágzó nyári fákat láttam vagy fürdőző, vidám gyerekeket véltem felfedezni. Az egyik árnyacska egy táncoló tündérre hasonlított, de legjobban a nagy csokitorta formájú tetszett.   Körülöttem már minden lány aludt a teremben, volt, aki mosolygott álmában vagy a paplan szélét ölelte magához szorosan. Biztosan valami szépet álmodtak, és elszakadtak a félelmetes valóságtól. Csak én voltam ébren egyedül. Hiába próbálkoztam, nem szállt álom a szememre. Nem hagyott aludni a félelem, de leginkább az éhség. Már egy hete nem ettem mást, csak egy kevés főtt tésztát és az is elképzelhető volt, hogy holnap még az sem lesz.

Már majdnem négy évet töltöttem akkor a zárdába, de ilyen szörnyű időszak még nem volt.

Így gondolkoztam, amikor erős zajt hallottam. Tudtam, hogy minek a hangja ez, hisz már ezerszer hallottam. A zárda nagy vaskapuját nyitották és az nyikorgott ilyen kellemetlen hangon. De vajon ki jöhet ilyen késő órában?

Nagyon féltem, tudtam, hogy valami szörnyű dolog fog történni.

Némán figyeltem. Éreztem, hogy az eddig békésen szunyókáló társaim is felébredtek, de ők sem mozdultak. Hallottam a csizmák kopogást, egyre erősebben, egyre közelebbről. Nyugtatgattam magamat. A nővérek azt mondták ide férfiember nem teheti be a lábát. A hálóba nem jöhetnek a katonák. De a zaj erősödött és hallottam a Főnökanya kétségbeesett, könyörgő hangját.

-   Uraim, ide nem mehetnek, itt a növendékek hálószobái vannak. Itt csupa jó katolikus család lányai alszanak. Uraim! Kérem! Könyörgök! Uraim …!

Majd egy sikoly – azt hiszem ellökték – és kicsapódott az ajtó. Betódult úgy tíz egyenruhás férfi, puskával a kezükben, háromnál zseblámpa is volt. Oringa nővér térdre esett elötük, összekulcsolt kezét a magasba emelte és síró hangon mondta: a Szűzanyára kérem, ne tovább! Az egyik lámpás katona félrelökte és odalépett az első ágyhoz. Ugyanezt tette a másik kettő is. Valamennyien csukott szemmel, remegve fohászkodtunk, imádkoztunk magunkban. De két társamon ez nem segített. Hiába a könyörgés, a sírás, két barátnőmet kiráncigáltak az ágyból és kilökdösték a folyosóra.

Én az utolsó, a 18. ágyon, markomban a kis szobrocskával, remegve vártam, hogy beteljesedjen a sorsom. Életemben nem féltem ennyire. A harmadik katona az arcomba világított, könnyes szemmel ránéztem. Nem tűnt szörnyetegnek, ezért óvatosan kihúztam a kezemet a dunyha alól, és felé nyújtottam a markomat, neki akartam adni az én féltve őrzött Szűz Máriámat. Valami különös tekintettel rám nézett, visszacsukta az ujjaimat és mintha kacsintott volna.

-   Na, mi van? – Hallatszott hátulról egy türelmetlen, durva férfihang.

-   Semmi – válaszolta ez – mehetünk.

Nekem ekkor szerencsém volt, nem úgy, mint két társamnak. Hogy hova vitték őket és mi lett a sorsuk, sosem tudtam meg.

 

Fekete angyal

A sötétben hirtelen zajra lettem figyelmes. Pontosan tudtam, hogy minek a hangja, hisz már számtalanszor hallottam. A zárda nagy vaskapuját nyitották, de most mintha lassabban, óvatosabban húzták volna, kisebb szünetekkel. Vajon ki lehet ott ilyen késő éjszaka?

Megijedtem, hogy katonák jönnek megint és zsidókat fognak köztünk keresni. Odalopóztam csendesen az ablakhoz, hogy megnézzem, ki van a kerítésnél. Szerencsére csak az egyik nővér ment ki. Becsukta maga után a kaput, és még egyszer visszanézett a zárda magas falaira. Ahogy föltekintett, észrevett engem az ablakban. Megrémültem, hisz tudtam, hogy nem szabadna éjjel ott nézelődni. Figyeltem, ahogy az apáca halk léptekkel oson végig az utcán és a földig érő, nagy, fekete köpenye lobog utána. Aztán a sarkon elfordult és már nem láthattam. Azon kezdtem töprengeni, vajon ki volt az, és miért lopakodott ki egy ilyen fagyos éjszakán.

Megbeszéltem barátnőimmel, hogy másnap este kilessük a titokzatos kisurranót.

Tíz óra lehetett, amikor megint hallottam a kapu nyikorgását. Köntöst terítettem magamra és kimentem a folyosóra. Lábaim remegtek, de kíváncsiságom felülkerekedett félelmemen és utána eredtem. Már a földszinten voltam, amikor hirtelen rám kiáltott valaki hátulról:

-  Hová menni, Lénike?

Ijedségem kicsit alább hagyott, amikor a rossz kiejtésből rájöttem, hogy a Ma Soeur áll mögöttem, ő ugyanis nagyon szeretett, és sok mindent elnézett nekem.

-  Én… én … csak lejöttem … fájt a fejem … gondoltam …friss levegőt szívok – füllentetem bizonytalanul.

-  Szégyellni magát össze! Kiszökni éjszakának közepén! Oh, tu es tou – jours komisz! – mondta félig franciául.

-  Kedves nővér, árulja el, hová ment az az apáca?

-  Meglátni merre Etellét kiosonni?! Most már gyorsan menni föl szobája!

-  Kérem, Ma Soeur! Ugye tudja, hogy hová ment? Miért ment?

-  Én tudni, de Lénikének nem elmondani és maga nem meséli tovább társaknak semmit!

Ezután már nem is szólt többet, csak egy ellentmondást nem tűrő, határozott kézmozdulattal jelezte, hogy fel kell mennem a hálószobába, és nincs vita.

Felmentem hát. A lányok mind úgy csináltak, mintha aludtak volna, de amikor rájöttek, hogy csak én vagyok, egyből kérdésekkel ostromoltak. A büntetéstől való félelmemben azonban, csak azt lódítottam, hogy nem láttam semmit.

Nehéz időket éltük akkoriban, sorsunk egyre nyomorúságosabb lett, fáztunk és éheztünk. Minden korty, minden falat szigorúan ki volt mérve. De mindez eltörpült amellett, hogy tudtuk, bármelyik percben kiolthatják életünket, és lebombázhatják a jó öreg Hermina zárdát.

Az apácák gyakran leküldtek minket a pincébe, ilyenkor tudtuk, hogy közel a veszély, s mire a nap följön, lehet, hogy megint kevesebben leszünk.

Egy ilyen estén, megint le kellett mennünk. A 40 lány, a nővérekkel zsúfolásig megtöltöttük a kis földalatti helyiséget. Ott kuporogtunk végig a dohos, düledező falak mellett és csöndesen imádkoztunk. A buzgó imádságot egyszerre fojtotta el a légi bombázó, amely éppen a fejünk fölött repült el. Aztán a következő pillanatban lesújtott a végzet. Rettenetes robajjal törte át a falat egy bomba. Az öreg téglák, a szilánkok és a tűzcsóvák úgy szóródtak szét egy pillanat alatt, mint a hirtelen fölröppenő madarak. Majd lehulltak a kövezetre, maguk alá temetve az embereket. A sok ezernyi kiáltás néma sikolynak tűnt az óriási dörrenés mellett, majd később már csak sírás, jajveszékelés és nyöszörgés hallatszott. Sokan ott helyben meghaltak, vagy súlyos sebet szereztek. Az életben maradt nővérek máris ápolni kezdték a sebesülteket. Egyikük azonban már nem segített. Etelle nővér volt az. Végig néztem rajta, s akkor vettem csak észre, hogy a teste vérben úszik. A bomba teljesen szétszaggatta a lábait. Az a Nővérke, aki lábon kihordott egy tüdőgyulladást, mert bármilyen hideg fagyos éjszaka volt, egy napot sem hagyott ki, és ment és tette a dolgát, most nem mozdult. Háromnapi szenvedés után végleg eltávozott közülünk.

Beköszöntött a tavasz. A bombázásokat lassacskán kezdtük kiheverni. Más idők jöttek a Hermina zárdára. Az orosz katonáknak varrtunk ruhákat, ezért elegendő kenyeret kaptunk.

Egy nap, mikor épp a varrószobában voltunk, kopogtattak az ajtó és öt idegen ember jött be. A nővérek szívélyesen fogadták és hellyel kínálták őket. A váratlan látogatók megilletődötten néztek körbe. A kínos csöndet végül a Főnökanya szakította félbe:

-  Miben segíthetek Önöknek? 

A vendégek összenéztek, majd a legidősebb megszólalt:

-  Tudja Anyám, mi egy volt tábor lakói vagyunk, illetve voltunk és nem rég szabadultunk ki a fogságból. Azt hiszem, csak mi öten maradtunk életben. A társaink már ott a táborban meghaltak, vagy elvitték őket, vagy a legyengült szervezetük nem birkózott meg a betegséggel. Szóval … köszönetet szeretnénk mondani az angyalunknak ……talán……itt lakik.

Az apáca sajnálkozva nézett az idegenekre. Azt gondolta, hogy a sok nélkülözés, vagy a sok borzalom látványa, illetve átélése, esetleg a kínvallatások teljesen tönkre tették az idegeiket, és nem tudják, mit beszélnek.

-  Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de ez csak egy kolostor és itt sok jó ember van, de angyalok nincsenek.

- Én gondolni, Mėre Borbála – mondta halkan a Ma Soeur a Főnökanyához fordulva – Etelle nővért keresni látogatók.

A Főnökanya szeme elpárásodott. A vendégek érezték, hogy jó helyen járnak, tétován felálltak, zavartan nézelődtek, mint akik nem tudják mi történik, majd kisidő után a legöregebb vendég csendesen megszólalt.

-   Mi a közelben sínylődtünk, állandóan attól rettegve, hogy valamelyik koncentrációs táborba szállítanak, vagy főbe lőnek minket, … vagy éhen halunk. Rengeteget éheztünk… Ám éjjelenként megjelent a mi drága fekete angyalunk. A szöges drótkerítés előtt tíz-húsz méterenként őrök álltak, de Ő mit sem törődve a veszéllyel, élelmet hozott nekünk. Hason csúszva, nesztelenül közelítette meg a tábor udvarát fekete köpenyében. A kerítés alatt csendesen átrakta a kis csomagot, majd betakarta egy kevés földdel és avarral, ezután elillant. Mi odaosontunk érte és szétosztottuk egymás közt, amit hozott.

Aztán szerencsénkre jött a béke, és el kezdtük keresni a mi Angyalunkat.

Már végig jártuk az összes környékbeli templomot, kórházat, pár olyan helyet, ahol esetleg megtalálhatnánk, de senki sem tud róla semmit.

Azért keressük a fekete angyalt, hogy köszönetet mondjunk neki.

-   Mon Dieu! – szólt meghatva, könnyes szemekkel a Ma Soueur. – Érti már Mėre Borbála? Etelle nővér volt kiszökni minden éjjeleken. Én nyitni volt neki mindig kapu.

-   De hiszen Etelle nővér……

-   Ismerik? Tudják, hogy ki az?! – vágott az egyik látogató a Főnökanya szavába – gyorsan mutassák be nekünk, hadd láthassuk, hadd mondjunk köszönetet, hadd boruljunk térdre előtte!

-   Etelle nővér biztosan tisztában van az önök hálájával, de sajnos már nem köszönhetik meg neki, mert eltávozott az élők sorából – közölte halk, elcsukló hangon az apáca.

A vendégekből egyszerre fakadt ki a sírás. Nem akartak hinni a fülüknek. Percekig nem tudott megszólalni senki. Csak álltak, és arcukon peregtek le a könnyek. Mi, lányok – akik páran a szemtanúi voltunk a jelenetnek – kővé dermedve bújtunk össze, pedig az utóbbi 2-3 évben sok mindenhez hozzászoktunk.

-   Az nem lehet! Egy ilyen ember nem halhat csak úgy egyszerűen meg! Nem halhatott úgy meg, hogy ne tudná, milyen sokan vagyunk neki hálásak! – mondta egy mankóra támaszkodó fiatalember felháborodottan.                                                          

Végül az idős úr összeszedte magát és kis meghajlással a kezét nyújtotta a Főnökanyának és így szólt:

-   A táborban tiszteletre méltó, nagyszerű emberekkel találkoztam: tudósokkal, kereskedőkkel, tanárokkal, papokkal. Apákkal és anyákkal, akik életüket adták volna, hogy gyermekeiket megmentsék, …akik már nem lehetnek köztünk … nem érték meg a békét … és most Etelle nővér is…

Fiatalként mindig azt gondoltam, hogy az ember, csak emberi viszonyok között lehet ember. De azt hiszem tévedtem. Az igazi ember, az igazi ember nagysága pont akkor mutatkozik meg, amikor nincsenek emberi viszonyok.                                                                                               

Már idősebb vagyok, mint az a bácsi annakidején. A sok év alatt, sokat láttam, hallottam, tanultam, azzal hízelgek magamnak, hogy talán bölcsebb is lettem.

Több mint hatvan év telt el, de még most is kristálytisztán hallom az öregúr kedves, szomorú hangját. Igen. Emberi viszonyok között könnyű embernek maradni, de mi van, ha körülmények nem emberhez méltóak?

 

40 évvel később

-   Nagyi! Nagyi, gyere be a vízbe! Isteni!

-   Nem megyek drágám, nekem ez hideg.

-   Hideg?! 28 fok! Lassan megfőnek a halak a vízben! Gyere! Legalább térdig gyere be!

-   Nem! Nincs is fürdőruhám, és egyébként is, én jobban szeretek itt hűsön üldögélni.

-   Holnap veszek Neked egyet, de ígérd meg, hogy egy kicsit bejössz velem megmártózni.

-   Aranyos vagy, de nem ígérek semmit. Ha eddig nem fürödtem a Balatonban, most öreg koromra már nem változtatok ezen.

  - Erről este még beszélünk. Jó, Nagyi? Most visszamegyek, úszok még egyet.

Mit mondjak neki este? Elmeséljem azt, szörnyű éjszakát? Alig voltam idősebb akkor, mint most Ő. Még most is tisztán emlékszek mindenre, pedig oly régen volt. Szinte fáj a hátam, ha rágondolok. Szeretném elfelejteni, de nem tudom. Ha becsukom a szemem, jönnek az emlékképek … szinte látom … érzem …

 

Fekszem egy ágyon. Nem látok, nem hallok, nem érzek semmit. A távolból mintha a nevemet kiáltanák. Igen, most már biztosan tudom: engem szólítanak.

-   Léniii …, Lénii …

-   Nézni doktor úr! Mozdulni meg szeme! Mosolyog!

-   Igen. Most már biztosan visszajön közénk. Vigyázzon rá Nővér! Az ébredés még biztosan eltart egy-két óráig.

-   Léni! Lénikém! Ébredni! Béke lenni! Tavasz lenni! Sütni nap gyönyörű!

Hiszen ez az én drága nevelőm, Ma Soeur. Megismerem a rossz magyarságáról. Szeretnék neki válaszolni, de nem jön ki a hang a torkomon. Szeretném megölelni, vagy legalább a kezét megfogni, de nem mozdul semmim. Jaj, Istenem! Mi történt velem? Hol vagyok? Miért nem engedelmeskednek a tagjaim? Miért nem tudok mozdulni?

Most kicsit jobb. Egy puha, meleg kéz simogatását érzem. Ez nagyon kellemes. Csak ne sajogna úgy a hátam! Sajog? Nem is sajog, fáj, határozottan fáj. Sőt nagyon fáj.

-   Jaj … jaj … fááj ..

-   Doktor úr! Jönni gyorsan! Lénike ébredni.

-   Adok neki egy fájdalomcsillapítót, így is nagy fájdalmai lesznek, ha teljesen magához tér. Szegény kislány, ezek a hegek örök életében megmaradnak a hátán.

Nem tudom mi történt velem, de nem is akarok rágondolni. Egy régi, kedves utazás emlékével próbálom elnyomni a jelen keserű valóságát. Valamikor, reményekkel teli szívvel indultam el otthonról, Dortmundból. Emlékszem, a vonat gyorsan siklott végig a zord hegyek mellett a völgyekben, átszaladt a hidakon mit sem törődve az Alpok sebes folyású hömpölygő folyamaival. Gyorsan teltek az órák, és a fehér sipkás óriás hegyek lassanként hátra maradtak, a rideg fenyőerdőket az élénkzöld virágillatú fák és rétek sokasága váltotta föl. A vonat hangosan zakatolt és tudtuk, hogy minden egyes hangja közelebb visz bennünket egy új ismeretlen világhoz. Engem, és még néhány társamat Magyarországra küldtek a szüleink, amíg lecsillapodnak otthon a háború viharai. Akkor még azt hittük, egy vidám nyári vakációra indulunk. Tele voltam izgalommal és kételyekkel, s bár otthon, Dortmundban már sokat hallottam a magyar hazáról – hisz a nagyszüleim innen vándoroltak ki – mégis idegen volt számomra és még a nyelvüket sem beszéltem. Annyit tudtam csak, hogy: kislány, kalbász, szép, meg Piroska.

A vonatban jó hangulat volt, énekeltünk, vicceket meséltünk és nevettünk. Így telt az idő, miközben Magyarországra értünk, aztán átmentünk a kis dunántúli falvakon, míg Budapestre nem értünk. Szívet melengető érzés volt látni ezt a boldog várost, mintha az itteni emberek nem ismerték volna a félelmet. Fölemelt fővel jártak az elegáns fővárosi úri hölgyek, babakocsiban tolták a kis pufók arcú gyermekeiket, akik olyan szépek voltak, hogy otthon ilyet csak képeslapokon láttam. A tiszta utcák kanyarogva futottak az úri negyed cifra házai körül, amelyek között egy sem állt lebombázva, … lebombázva … bombázás … bombázás …

Kezdek emlékezni. A hímző-szobában voltunk. Oringa nővér szaladt be, hogy azonnal tegyünk le mindent, kapjuk fel a kabátunkat és futás a pince. Siettünk, ahogy tudtunk, de már nem értünk a pincébe. Hullottak a bombák, mint a záporeső. Mindenki jajgatott és kiabált.

-   Ki a házból! Ki az épületből! Fussatok! Fussatok! Ne álljatok meg senkinek! Fussatok  templomba, vagy pincébe!

Én futottam, ahogy a lábam bírta, pedig nem volt könnyű. Törmelékek, faldarabok, izzó fa husángok, sebesültek vagy holtak mindenfelé. Nem tudtam mire figyeljek a lábam alá, hogy meg ne botoljak, vagy fölfelé, hogy rám ne essen valami. Egyszer csak azt éreztem, mintha hátulról jól meglöktek volna, majd a következő pillanatban nagy forróságot a hátamon. Hátranyúltam a vállam fölött, meleget és nedvességet éreztem a kezemen. Véres volt. Kicsit megtorpantam, körülnéztem. Barátnőim egy se volt már körülöttem, csak nyöszörgő jajgató emberek és romok. Idegen szavakra lettem figyelmes. Négy-öt katona nevetett, és mutogatott felém. „Gyévocská, gyévocská, igyi szudá!”

Rohantam volna, de nem volt erőm. Ők meg csak közeledtek. Összeszedtem minden erőmet és ösztönösen futni kezdtem. Éreztem és hallottam, hogy hátulról lövöldöznek utánam. Hogy csak szórakoztak és ijesztgettek, vagy ügyetlenek voltak és nem találtak el, a mai napig nem tudom.

A többire nem emlékszem. Állítólag orosz katonák vittek be a kórházba félholtan.

Fekszem az ágyon, a fájdalom elviselhető. Ismerős hangokat hallok, alighanem a barátnőim és Oringa nővér.

-   Csöndesebben kislányok! Lénike még alszik. Addig jó, míg alszik, akkor legalább nem érez fájdalmat.

-   Jézusom, de ronda! Miért nem kötözik be!

-   Csönd legyen! Nehogy meghallja! Csak suttogva beszélhettek, és sebről egyáltalán ne ejtsetek szót!

A lányok suttogtak és szörnyülködtek, nem igazán tudtam, hogy miről, de azt gondoltam, hogy velem van a baj. Aztán bejött a doktor, és a nevelőmön kívül mindenkit kizavart. Valami olyasmit mondott, hogy egy ideig senki ne látogasson, meg hogy nem lányoknak való ez a látvány, meg hogy felépül ugyan, de örök életére csúnya marad, és hasonlók.

Hosszú ideig gyógyulgattam, lábadoztam. Megtudtam, hogy egy bomba repeszei szaggatták szét a hátamat és hogy a körülményekhez képest, nagyon szerencsés vagyok, hisz meg is halhattam volna. A nővérkék sokat ápolgattak, vigasztaltak. Sokszor elmondták, hogy a seb ugyan nem tűnik el, de ettől még teljes életet élhetek, jó feleség és jó anya lehetek.  És lám, most már nagymama vagyok. Négy csodálatos unoka  …

-   Nagyi! Nagyikám, elszunyókáltál?

-   Nem, csak elgondolkodtam a régi eseményeken. Este elmesélem neked. Tudod, vannak dolgok, amik egy életre nyomot hagynak, nyomot a testben és nyomot a lélekben. Egyszerűen nem lehet kitörölni az emlékek közül.

Gyere Drágám, menjünk haza, és ne vegyél nekem semmit. 18 éves korom óta nem húzok fel fürdőruhát, és azt hiszem, ez már így is marad életem végéig.

 

Az utolsó játszma

Nálunk a családban mindig nagy divat volt, hogy esténként társasjátékozunk. Ez odáig fejlődött, hogy néha mi magunk találtunk ki új szabályokat, vagy akár létrehoztunk egy-egy új társasjátékot. Ennek a társasjátéknak az ötlete, amiről most fogok írni, nem az én fejemből pattant ki, de én készítettem, sok-sok évvel ezelőtt.

Mi, unokatestvérek, nyaranta elég sok időt töltöttünk a Balaton mellett a Nagyinál, és ha rossz idő volt és bekényszerültünk a házba, akkor maradt az olvasás, kártyázás, társasjátékozás vagy barkácsolás.

Egy ilyen esős héten készítettem el a mi, egyéni „Most mutasd meg!” játékunkat. A dobókocka kivételével, mindent magam készítettem. Már az alkotás folyamán is jókat szórakoztam magamban, amikor elképzeltem, hogy egy-egy furcsa kifejezést, szókapcsolatot, hogy tudnak majd eljátszani vagy körülírni, merthogy a kártyákat mind magam írtam, méghozzá kézzel. Szóval pár nap kemény munkájával elkészült a tábla és a rengeteg kártya. Már alig vártam, hogy bevethessük és élőben is kipróbálhassuk. Már-már szinte teljesen megfeledkeztem az egészről, amikor egy esős, nyári hétvégét az egész család a balatoni öreg házban töltötte. Ebéd után, felsóhajtott valaki.

-   És most mit csináljunk? Ilyen időben nem hogy fürödni, még kilépni sem lehet.

-   Fog mindenki egy könyvet, aztán olvasgatunk meg pihizünk – volt a válasz.

Eszembe jutott a társasjátékom.

-   Mit szólnátok egy társasjáték partihoz? - kérdeztem.

-   Én már unom a „Ki nevet a végén?” meg a „Gazdálkodj okosan!” … játékokat.

-   Nem is arra gondoltam – válaszoltam - Mit szólnátok, a „Most mutasd meg!” játékhoz?

-   Megvetted?

-   Nem. Elkészítettem.

-   Micsoda? Te egyedül elkészítetted az egészet?

-   Igen. Mi ebben a különös?

-   Na és hány kártyát csináltál hozzá? Tízet? Vagy még annyit sem? – Gúnyolódott az egyik unokatesóm.

-   Na, várjatok csak! – Beszaladtam a kisszobába és kihoztam a teljesen kész társasjátékot.

-   Azt aaa! … Ezt nem hiszem el! … Tyű, a mindenit! …

Jó volt hallani a meglepődés, illetve az elismerés hangját.

-   Szóval? Játsszunk?

-   Én benne vagyok!

-   Én is!

-   Én szintén!

-   Mindenkinek játszani kell! - Jelentettem ki.

-   Jól van gyerekek. Én meg addig kimegyek és elrámolom a konyhát.

-   Nem, nem! Te is Nagyi – mondtuk szinte egyszerre valamennyien.

Nem is tudom, mi mondatta velem ezt. Egy kis gonoszság vagy kíváncsiság … hogy ilyen helyzetben mit csinál egy nagymama? Hogy, hogy tud valamit elmutogatni, vagy körülírni? Vagy csak egyszerűen tényleg szerettem volna, úgy, mint valamikor régen, amikor még kicsik voltunk, együtt játszani és nevetgélni? Nem tudom. De tény, hogy kis unszolás után leült az asztalhoz, és elkezdődött a nagy játszma.

Egyre jobb lett a hangulat. Egy-egy állat, vagy szituáció eljátszásakor már majdnem megfulladtunk a nevetéstől. Na és rajzok? Sok művész megirigyelhetett volna bennünket. Egyszerűen nem ismertünk lehetetlent. Képzeljétek, amikor a „bili fülét” vagy a „szűzérméket” kellett megjeleníteni.

A nagymamámra került a sor. Kihúzott egy kártyát és rövid ideig mereven maga elé nézett, majd valami hihetetlen ostoba és gonosz arcot vágott. A két kezét lassan előre rakta, mintha valamit meg akart volna fogni, aztán mintha meg is szorította volna. A következő pillanatban meg már a saját nyakát szorongatta, fojtogatta és közben a fejét oldalra billentve, kicsit kidugta a nyelvét és a szemei is mintha vörösen kidülledtek volna. És ezt többször megismételte: hol gonosz arccal fojtogatott, hol szenvedő arccal fulladozott. Hihetetlen volt. Mintha két embert láttunk volna. Bámulatos volt és egyben mókás. Nevettünk és kérdeztünk, nevettünk és kérdeztünk. Néha már a Nagyi is elnevette magát. Annyit kitaláltunk, hogy gyilkos, de vajon milyen gyilkos? Már mindenkinek folyt a könnye a sok nevetéstől, a Nagyi meg csak mutogatta újabb és újabb arckifejezésekkel hol az egyik, hol a másik szereplőt. Lehet, hogy már sokunk fejében ott volt a megoldás, de ki akartuk aknázni a jelenetben lévő összes lehetőséget. Végül valaki benyögte: kéjgyilkos.

-   Az! Az! - kiáltott fel örömmel a nagymamánk.

De addigra már fetrengtünk a nevetéstől. Mit nevetéstől? Röhögéstől. Nagyi együtt nevetett velünk, de úgy, hogy folytak a könnyei.

Drága jó nagymamánk! Drága jó anyukánk … sosem láttam még ennyire vidámnak, felszabadultnak. Azt hiszem, ez volt a búcsú-játéka. Ősszel örökre eltávozott, kalandos élete véget ért.