A Családok világnapja, 05.15.

Család. 

Nincs magyar ember, aki ne ismerné, és ne szeretné Arany Jánost. Én rajongok érte. Ő az, aki annyi mindent megélt, mindenkor derekasan helyt állt és mindenkihez szólt. A „Hej! iharfa, juharfa, Patyolating, kivarrva” gyermekverstől, a „hát senkisem koccint értem pohárt?”  ellenálláson keresztül, „A tölgyek alatt vágynám lenyugodni” elbúcsúzásig, egy gazdag, felülmúlhatatlan pályának lehetünk tanúi.

Az Arany János versek stílusának, nyelvezetének, nyelvhasználatának értéke – különösen ebben a mai csökkentett üzemmódú csetes világban – felbecsülhetetlen, … bár lehet, hogy ő még ezt is jól csinálná.

A következő kis novellámmal különdíjat nyertem, 2017-ben, Arany János születéséek tiszteletére kiírt pályázaton.  

Arany Jánosra emlékezve

Én vagyok a legkisebb a családban. Így este felé, már egy kicsit elálmosodok. Igaz, a jó vacsora is hozzásegített, mert dugig ettem magam. Becsinált leves volt. Azt imádom. Anya rengeteg répát, galuskát és húst tesz bele, de mi inkább a répából szoktunk sokat kapni. Anya mindig azt szokta mondani, a hús annak kell, aki a kapa és a kasza nyelét fogja. Az pedig nem én vagyok, hanem apa. Meg azt is szokta mondani, hogy a répától fogunk jól fütyülni, és jól látni, mint a nyulak. Egyszer a bátyám megkérdezte, honnan tudja, hogy a nyulak jól látnak. Mire anya egy kérdéssel válaszolt. Miért, láttál már szemüveges nyulat?

Anya és apa nagyon okosak, ők mindent tudnak.

Szóval nagyon álmos vagyok, de apát mindenképpen megvárom. Szeretem, ahogy a hatalmas kérges tenyerével végig simítja a fejemet, vagy egy barackot nyom a buksimra. Meg aztán, soha nem jön haza üres kézzel. Hol egy kis szárnya törött madárkával, hol egy fűzfa síppal, hol pedig madárlátta kenyérrel lep meg bennünket. Egy biztos, a tarisznya mindig rejt valamit. Én pedig alig várom, hogy belenézzek.

Ugat a kutya, valaki jön. Megismerem, így akkor ugat, amikor apa érkezik. Kifutottam elé. Apa felakasztotta a tarisznyát a helyére, de teljesen feleslegesen, mert mi, a testvéreimmel, egyből odaugrottunk és lekaptuk. Még szerencse, hogy nem én nyúltam be először, mert biztosan nagyon megijedtem volna. Hát egy édes, kicsi tapsifüles volt benne. Nővérem elkezdett vele játszani, de engem jobban érdekelt apa. Odaültem mellé. Valamit a földről meg a vetésről beszélt, de én a csak csirkecombot néztem. Hiába mondta anya, hogy a gyerekek már ettek és jóllaktak, amikor felém nyújtott egyet, kikaptam a kezéből és mohón enni kezdtem.

Még javában szopogattam a csontot, amikor ismét kutyaugatást hallottunk. Egy koldus, vagy valami afféle kért bebocsájtást. Apa nem csak beengedte, még étellel és itallal is megkínálta. Ő pedig, amikor éhét és szomját kicsit csillapította, elkezdett mesélni. Lassan, halkan kezdett mondandójába. Kezdett sötétedni, de a tűz világa láthatóvá tette meggyötört, kemény, büszke arcát. Arca kipirosodott, és mesélt. Nagyon szépeket mesélt. Annyira szépet, hogy még a bátyám is felhagyott az olvasással és a vándort figyelte. Az pedig csak mesélt, mesélt, közben nehéz könnycseppek peregtek végig ráncos arcán. Mesélt forradalomról, harcokról, bátor hősökről, győzelmekről, kudarcokról, bujdosókról, igazságról, kitartásról, emberségről.

Azt hiszem, még sokáig beszélgettek, de én bekuporogtam anya ölébe és elaludtam. Azt álmodtam, hogy huszár vagyok, hogy a forradalom győzött, és a gyermekeim szabadságban, boldogságban, egy félelem nélküli világban nőttek fel.