24. Csomagolás karácsonyra

Történet egy fodrásznőről szól,

aki mindig szívesen nyúlt a könyvhöz, de ha ajándékozni kellett, akkor még verseket is írt. „Ezt kérték tőle az angyalok” - ahogy szokta mondani - ám ez nem mindig egyszerű. 

Csomagolás karácsonyra

Marica ül az íróasztalnál, rágja a ceruza végét, mint valamikor régen, kislánykorában, amikor dolgozatot írtak. Hogy minek idegeskedett annak idején, azt persze senki sem tudta, hisz jó tanuló volt. Majdnem minden dolgozata ötös lett.

Ám, hogy most miért rágja a ceruza végét, annak oka van. Verset ír. Már kész van négy darab, Mindegyikkel nagyon elégedett. Ez az utolsó, amit egyetlen kislányunokájának ír, az valahogy nem akar összejönni. A fiúké olyan ripsz-ropsz megvolt. De hát egy kislánynak mégsem írhat akármit! Legyen kedves, vidám, kicsit neveljen, finoman utaljon a rossz szokásaira – ami persze szinte nincs is – sokkal inkább dicsérjen, és ami a lényeg, Róla, csakis Róla, a kis Lénáról szóljon.

Marica kínosan keresi a rímeket. Nem érti. Máskor gyorsabban jönnek a gondolatok, mint hogy le tudná írni. Most mi a baj? Lehet, hogy nem is kellene valami rosszat, valami nevelnivaló keresni? Lehet, hogy nincsenek is hibái? Végül is az ÉN unokám! – gondolta magában, és büszkén elmosolyodott. Pedig most nagyon szép vers kell, hisz karácsonyi ajándék lesz, és a vers lesz a „csomagolás”.

A lánya mindig azt szokta mondani, hogy a karácsonyi ajándékokat szépen be kell csomagolni. Még akkor is, ha az sokba kerül, fáradságos, és utána sok szemetet csinál. A karácsonyi ajándéknak meg kell adni a módját. Annak lelke van, üzenete van. Az a dekoráció – ami persze minden megajándékozottnak más – azt mondja: ezt Neked csináltam, közben Rád gondolta, felelevenítettem Veled kapcsolatos legszebb élményeimet, jól éreztem közben magamat, és nagyon, de nagyon szeretlek.

Tulajdonképpen egyetértek a lányommal – gondolta Marica – de én ilyen szép csomagokat nem tudok csinálni. Még hasonlót sem. Meg aztán türelmem és időm sincs rá. Egésznap az üzletben vagyok, egésznap jönnek a vendégeim. Ünnepek előtt meg aztán főleg! Karácsony előtt, azt sem tudom, mihez kapjak. A vendégeim egy részét, még mindig nem tudtam megnevelni. Nem értem, hogy a hajvágást, és főleg a festést, miért nem rendezik le előbb. Miért kell az utolsó pillanatra hagyni? Ilyenkor már csak egy friss frizurára kellene bejönni!

Na, nem mérgelődök tovább – fűzte tovább gondolatait Marica – mert így sosem leszek kész. Na, hol is hagytam abba? „… huncut kislány”. Ha a huncut helyett szófogadó-t írok … az nem jó, mert a szófogadó több szótag, és a kislány szóra továbbra sem jut eszembe megfelelő rím. Akkor maradjon a „huncut”. A kislányra rímel, mondjuk a „hitvány”, a „ki hány” esetleg a „kis ágy” … Jézusom! Egyik rosszabb, mint a másik! Akkor ne legyen kislány, hanem mondjuk, legyen helyette a „leányzó”. Nézzük! „Cikázó, virágzó, dohányzó, hősugárzó” … Hát ez sem az igazi. Mókásan hangzana a nagy ünnepi pillanatban, hogy „Léna egy tündéri leányzó, a családban ő a hősugárzó”. Na, kapnék is vőmtől!

Megvan! Lecserélem a „leányzó” szót is, mondjuk „lányka” szóra. Ka végű szó rengeteg van. Ó, megvan! „Az én Lénám egy huncut, tündéri lányka, Táncban mutatkozik igazi nagysága.” Ezt most leírom, hátha nem jut eszembe jobb.

Így dolgozgatott, tépelődött, írogatott Marica, míg végül – de addigra már este tíz óra volt – elkészült az ezerszer átírt, javított nagy mű. Elégedetten dőlt hátra a székben.

Így ni! – mondta magának – most szépen átírom, azt beteszem ebbe szép rózsaszínű borítékba, azt pedig ebbe a könyvbe. Remélem, tetszeni fog mindenkinek. Jó tudom, nem vagyok egy Petőfi vagy Vörösmarty, nem lesz több száz versem, és verseskötetem, de nekem az is elég, ha a kis Lénámat mosolyogni látom és a lányom elégedett lesz a „csomagolással” .