22.Cilike, a kiscinke

Szép és hasznos. 

Az egyik legszeretnivalóbb kis madár. Télen mi etetjük, de az év többi évszakában ő segít nekünk. Ez a mese – akár igaz is lehetne – Cilikéről, a mi kis cinegénkről szól. 

Cilike, a kiscinke

-     Mamácska! Csoda történt! – kiáltott fel Cilike, a kiscinke, aki felébredve kipillantott az odúból.

-     Miről beszélsz Kicsikém?

-     Nézz ki! Csupa fehér minden! Hát nem gyönyörű?

-     De. Gyönyörű, – mondta egyhangúan Cinkemama – de én egyáltalán nem ürülök neki.

-     Jaj mamácska, ne legyél már ilyen morcos! Menjünk ki inkább játszani!

-     Menj, ha akarsz, én nem megyek.

Cilike meglendítette szárnyacskáit, és hopp, már kint is volt. Kicsit elcsodálkozott, mert a szokottól sokkal hidegebb volt, amit a jó meleg odúban nem gondolt volna. Sebaj – vigasztalta magát – majd abban szép fehér micsodában jól meghempergőzök, és a játéktól kimelegszek. Akkor érte a harmadik meglepetés, mert az a fehér micsoda, túlontúl hideg volt. Ám Cilike nem törődött semmivel. Hol a fejecskéjét, hol a szárnyacskáját, hol pedig a farok tollát nyomta bele a fehér puhaságba. Így játszott vagy fél órát, amikor úgy érezte, a lába nagyon fázik. Elég a játékból – mondta magának – haza megyek, mert már úgyis nagyon éhes vagyok. Próbálta meglendíteni a szárnyát, de valahogy mintha ezer súly nehezedett volna rá. Még egyszer megpróbálta, de nem sikerült. Nagyon megijedt. Összeszedte minden erejét, vett egy hatalmas lendületet, és végre sikerült. Alig várta, hogy ismét a jó meleg odúban legyen.

-     Jaj, Mamácska nagyon fázok. Ez a fehér micsoda nagyon szép, de borzalmasan hideg.

-     Ez a hó. És mi cinkék, nem nagyon szoktunk neki örülni, mert beteríti a fákat, a bokrokat, a mezőket, és akkor nem találunk magunknak eleséget.

-     Erről jut eszembe! Nagyon éhes vagyok. Még nem is reggeliztem.

-     Van még egy kis szárított pókunk, meg szotyolánk. De apád már elment, új eleséget keresni. Ilyenkor sokkal nehezebb. Még szerencse, hogy sok helyen raknak ki az emberek magokat, diót meg szalonnát.

-     Mamácska, amíg eszek, mesélj nekem a hóról!

-     Mit meséljek? Mi nem szeretjük. Képzeld, valamikor régen, még a dédszüleid idejében, nagyon hosszú, kemény telek voltak. November közepén leesett az első hó, és február végéig folyamatosan esett, és beborított mindent. Ha a jószívű emberek nem raktak volna ki magvakat, valamennyien elpusztultunk volna. Így is sokan legyengültek és nem érték meg a tavaszt.

-     Ez nagyon szomorú! De most már nincsenek ilyen kemény telek, és ugye semmitől sem kell félnünk?

-     Nekünk talán nem. De a vándormadaraknak igen.

-     Mi az a vándormadár?

-     Ők azok a rokonaink, akik a hideg télen elrepülnek a déli melegebb tájakra, tavasszal pedig visszajönnek, mint a fecske, meg a gólya.

-     És miért kell nekik félni? Milyen baj fenyegeti őket? Főleg, ha még fázniuk sem kell, hisz mindig odarepülnek, ahol meleg van.

-     Ez majdnem igaz. Ám a klímaváltozás és a szélsőséges időjárás miatt, amikor a fiókák kikelnek, még szűkösek a tápanyagforrások, ezért a kis fiókák nem kapnak elég eleséget, gyengék maradnak, így sokan nem tudják végig csinálni a nagy utazást.

-     Jaj, szegénykék! Akkor én most sokat fogok enni, hogy erős legyek és kibírjam a repülést és a hideget is.

-     Ezt látod, jól teszed. Nekünk szerencsénk van, mert a körülöttünk lakó gyerekek mindig raknak ki búzát meg napraforgómagot.

Cilike jól belakmározott, és vidámam kirepült az odújából. Boldogan röppent egyik ágról a másikra.