Ez nem mese.
Gyermekkorom, régi igaz története. Egy kicsit a szegénység, egy kicsit az empátia, vagy annak a kérdése, hogy melyik az erősebb szervünk: a szív, avagy a gyomor.
Galambleves
- Megettétek a galambot? – kérdeztem
bizalmatlanul.
- Meg bizony.
- És finom? – kérdezte a nővérem.
- Hogy finom-e? … Pompás! Igazi csemege! És
egészséges!
Nővéremmel
fintorogva egymásra néztünk. Hittük is meg nem is.
- Látom,
nem hisztek nekem – szólt kétkedésünk láttán apu.
- A
puding próbája az evés, ahogy szokták mondani. Anyut megkérjük, hogy főzzön
nekünk egy jó kis galambpaprikást, vagy galamblevest.
- Hiszen
nekünk nincs is galambunk! – kiáltottam fel.
- Majd
fogunk.
- Persze,
ezt már ismerem – szólt gúnyosan a nővérem – hintsünk sót a farka alá, aztán
könnyen meg lehet fogni.
Ezen jót
nevettünk, majd apu folytatta:
- Hát, most kivételesen nem erre gondoltam, és nem
tréfálok.
- Akkor hogy fogunk galambot?
- Készítünk galambfogó-csapdát. Persze nem most,
mert azért olyan egyszerűen nem megy, de hétvégén, ha jó idő lesz, nekiállunk.
Eljött a hétvége,
és mi kíváncsian, tettre készen vártuk a feladatot. Igazából apukánk csinált
mindent. Mi csak kézre adogattuk a szerszámokat, szögeket, segítettünk ezt-azt
odébb rakni meg hasonló. Gyanítom – most már így öreg fejjel – hogy nélkülünk
is elkészült volna … sőt. A lényeg, hogy elkészült egy helyre kis ketrec,
csapóajtóval. Egy hosszú madzagot kötöttünk az ajtóra, melynek a végét bevezettük
a házba, az előszoba ablakán keresztül. A terv az volt, hogy magvakat szórunk a
ketrec elé, illetve végig befelé, hogy a madárkákat becsalogassuk. Aztán ha már
bent vannak, leengedjük az ajtót és megvan a zsákmány.
Téli szünet volt,
úgy hogy ráértem, és szinte egésznap az ablakból néztem, hogy mikor csaphatom
le a ketrecajtót. Nem volt egy egyszerű dolog, mert gerlék ugyan jöttek, a
ketrec elől össze is szedték a magvakat, de bemenni egy sem akart. Türelmemnek
azonban meg lett a jutalma. Egy gyönyörű fehér galamb szállt a ketrec elé.
Szedegette a búzaszemeket és szép méltóságteljesen besétált. Na, ez már a mienk
– gondoltam és diadalmasan rácsaptam az ajtót. Kimentem, hogy közelebbről is
megnézzem, de előtte bekiáltottam a konyhába anyunak, hogy készüljön, mert ma
galamblevest fogunk vacsorázni. A rácshoz léptem. A galamb rabságában
szembeállt velem, és merően nézett. A tekintete oly szomorú és oly beszédes
volt, hogy önkéntelenül beszélni kezdtem hozzá.
- Haza szeretnél menni?
A galamb igent
bólintott.
- Vár otthon valaki?
A galamb megint
igent bólintott.
- De hát mi téged … – be sem mertem fejezni, hogy
mi tulajdonképpen meg akartuk enni … hiszen apu azt mondta … és a vacsora …
Néztük egymást. Azt gondoltam, ha még egy kicsit fogva tartom, elsírja magát. Vagy lehet, hogy én sírtam volna el magam? Döntöttem. Kinyitottam az ajtót. A galamb kisétált és elrepült.
Aznap este rántott
levest ettünk. Vacsoránál elmeséltem találkozásom a fehér galambbal.
- Szerintem a rántott leves százszor jobb a
galamblevesnél – mondta apukám – és nagyot kanalazott a levesből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése