2. Csupaszív

Mese.

Egy nagypapa unokájának mesét mond. Mesét a jószívűségből és önzetlenségből, amit már a kis négyéves unoka is megért.

Csupaszív

A nagyapa csengett, és türelmesen várt az ajtó előtt. Anya nyitott ajtót, de a vendég még be sem lépett, kis unokája már ott is volt és csimpaszkodott fel egy ölelésre, egy puszira. Kedves, mosolygós arcát hozzádörgölte az öregedő szakálas archoz és már jött is a szokásos kérdés:

-       Mit hoztál Papika?

-       Várj csak! Türelem! Hadd vetkőzzek először le!

A nagypapa komótosan levette és felakasztotta a kabátját, majd hosszú ideig matatott a kabátja zsebében, míg egy papírzsebkendőbe csomagolt kis valamit elő nem húzott.

-       Mi az? Mutasd! – türelmetlenkedett Nórika.

-       Egy ibolya.

-       Egy ibolya? Mit kezdjek én egy ilyen kis virággal?

-       Ez nem egy közönséges virág. Várj csak! Ülj ide az ölembe, és én elmesélem, honnan van.

Nagypapa és unokája kényelmesen elhelyezkedett a nappali legjobb foteljében. Nórika jól bevackolta magát a puha, meleg ölelésbe, és kíváncsi szemekkel várta az előadást. 

- Hol volt, hol nem volt, nem is olyan régen – kezdte a mesét a nagypapa – volt egy kis falu, ahol sok gyermek lakott. Úgy tél vége felé lehetett, amikor elhatározták, hogy még az utolsó hóból, az idén utoljára, építenek egy szép, nagy hóembert. Nekiálltak, úgy ahogy kell. Először csináltak egy kis hógolyót, amit meghempergettek a hóban, aztán gurították, gurították addig, amíg a rátapadó hótól hatalmassá nem duzzadt. Ezt megcsinálták háromszor. Egymásra tették úgy, hogy legalul legyen a legnagyabb és legfelül a legkisebb. Nem volt könnyű, de hát sokan voltak és megoldották.

Tudod Nórikám a hóemberhez nem elég a hó. Kellenek széndarabkák gombnak, egy jó nagy sárgarépa orrnak és valami kalapféle. Van, aki rossz kalapot, van, aki lyukas lábost tesz a hóember fejére. Ezért aztán a gyerekek hazaszaladtak, és összeszedtek mindent, ami kell. Így már könnyű volt befejezni. A szénből szemeket és gombokat csináltak, a legszebb sárgarépából orrot. Sokat gondolkodtak, mi kerüljön a fejére, míg végül egy molyrágta cilinder mellett döntöttek. A mű csodálatos lett, csak időközben besötétedett, ezért mindenkinek haza kellett mennie. Annyira siettek, hogy még nevet sem adtak új játszótársuknak.

A hóember körbenézte magát, és nagyon elégedett volt. Szép, gömbölyű teste, az arcán ékeskedő répa orra, na és fejére helyezett cilinder – egyszerűen bámulatos – gondolta magában. Illő, hogy egy ilyen szép embernek neve legyen. Ezért úgy döntött, hogy világgá megy, nevet szerezni.

El is indult. Ment, ment mendegélt egyszer csak sírásra lett figyelmes. Ment a hang után, hát látja, hogy három kis manó sírdogál egy fa tövében.

-       Hát nektek meg mi bajotok? – kérdezte a hóember.

-    Rettenetesen fázunk, és még messze van az otthonunk. Ha nem tudunk megmelegedni, éjszakára megfagyunk – válaszolt sírva az egyik kis manó.

-       Gyújtsatok tüzet!

-       Mivel, itt mindent hó borít? Ha pár kis száraz gallyacskát találunk is, az kevés ahhoz, hogy az egész éjszaka melegítsen bennünket.

-       Na, hát akkor csináljatok egy kis tüzet a kevés gallyacskából, a többit meg majd én megoldom.

A hóember nagyot sóhajtott, majd szép sorban elkezdte levenni magáról a szén-gombokat. A kis tűzre, amikor rákerült a szén, egyből jobban éget és ontotta a meleget. A manók boldogan dörzsölgették fölötte a kezüket, és nem győztek hálálkodni. Már indult volna tovább, de még visszafordult, kiszedte az egyik szén-szemét is, és azt is odaadta.

-       Végül is, egy szemmel is lehet látni. Nem igaz? – mondta és tovább ballagott.

Ment, ment mendegélt, egyszer csak keserves jajveszékelésre lett figyelmes.

-       Ki jajveszékel ilyen keservesen?

-       Én, a mókusmama.

-       Miért keseregsz ennyire?

-       Ne is kérdezd kedves hóember! Nagy a mi bajunk. Villám csapot abba a fába, amiben laktunk, és odaveszett minden tartalék eleségünk. Üres odút még csak találtam, de honnan veszek eleséget így télvíz idején.

-       A répát szeretitek?

-       Hát persze. Az a kicsinyeim kedvence.

A hóember egy percig sem habozott. Levette az orrát, és odaadta.

-       Végül is, orr nélkül is lehet élni. Nem igaz? – mondta és tovább ballagott.

Ment, ment mendegélt, egyszer csak kétségbeesett csipogásra lett figyelmes.

Ki csipog? És miért ilyen keservesen?

-    Jaj! Jaj! Meghasad a szívem a fájdalomtól. A nagy szélvihar leverte a fészkünket a kisfiókáimmal együtt. Most itt ülök és melengetem őket, de mi lesz, ha jön a farkas, vagy a róka. Én el tudok repülni, de a kicsinyeim nem. Vissza kellene költözni a fára, de most nem tudok fészket építeni.

-       Hát ez tényleg nagy baj – vakargatta meg a fejét a hóember – Gondolkodjunk csak egy kicsit!

Ám ahogy a fejét vakargatta, hozzáért a cilinderjéhez, és egyből eszébe jutott a megoldás.

-       Hát persze! A kalap! – és már vette is le fejéről.

-       Ez jó lesz tavaszig?

-       De mennyire! Köszönjük kedves hóember.

-       Hívjátok a mókusokat, meg a manókat, ők majd segítenek feltenni a fára.

Így is lett. A mókusok és kis manók segítségével fertály óra alatt két erős ág közé került a kalap és beköltöztek a madárkák. A hóember még utoljára felnézett szeretett kalapjára és elmosolyodott.

-       Végül is, kalap nélkül lehet élni. Nem igaz? – mondta és tovább ballagott.

Ment, ment mendegélt, már pirkadt, és nagyon elfáradt. Megállt egy szép tisztáson. Kisütött a nap. Egyre melegebb sütött. A faágakon a hó el kezdett olvadni, és egyre nagyobb vízcseppek pottyantak a földre. A hóember azon vette észre magát, hogy ő is egyre kisebb, körülötte a tócsa pedig folyton csak nő.

-   Nem baj – mondta a hóember – szép életem volt. Csak legalább valami jó nevet találtam volna magamnak – sóhajtotta.

A hóember helyett hamarosan csak egy széndarab és víz maradt. A föld mohón itta be a vizet. 

-    Képzed Nórika! A tócsa helyén, pár nappal később, kis kék bimbócskák dugták ki a fejüket, majd szép ibolyává serdültek. Én tegnap épp arra jártam, és hoztam neked belőle egyet. Tetszik?

-       Igen, nagyon. Soha szebbet nem láttam.

-     Csak az szomorít el egy kicsit, hogy hóemberünk nem tudott nevet szerezni. Nincs valami jó ötleted?

-     Szerintem volt neve. Csodálkozom Papika, hogy nem jöttél rá – mondta tágra nyílt szemekkel Nórika – A neve: Csupaszív.