Tízéves voltam.
A gyermekkor karácsonyai sokszor emlékezetesebbek bármilyen más eseménynél. A sok között, biztosan mindenkinek van egy, ami valamiért mindent lepipál. Jó, vagy rossz? Az idő mindent megszépít.
Három bátyámmal izgatottan
vártuk, hogy anya megérkezzen a bevásárlásból. Két nap múlva karácsony. Holnap
már iskolába sem kell menni. Két napi készülődés, várakozás. Csuda jó! Ma, meg
holnap még böjtölnünk kell, de anya megígérte, hogy a karácsonyra szánt
pörköltből már mártogathatunk. A mártogatott kenyér egy kis savanyú
káposztával, elképesztően finom. Aztán kezdődik a nagy sütés főzés. Azt imádom.
Igaz, hogy segítenünk kell, meg hogy anya folyton perlekedik velük, hogy a diót
nem szájba, hanem a tálba, meg hogy ne nyalogassuk a mézet, mert nem marad a
puszedlihez, meg hasonlók. De így is nagyon jó volt. Az edények kinyalogatás,
pl. kifejezetten feladatunkká vált.
Ha elmondom, hogy nálunk
karácsonykor micsoda eszem-iszom van, tátva marad a szátok. Első nap pörkölt
van nokedlivel, előtte húsleves, utána csoki-torta. Második nap rántott hús
krumplival és rizzsel, utána megint torta. De ilyenkor van még töltött-káposzta,
jó sok húsgombóccal, mákos és diós bejgli, és természetesen mézespuszedli.
Karácsonykor még vacsorára is ehetünk húst. Ezt csak azért mondom, mert ha
nincs ünnep, akkor egy héten csak egyszer ettünk húst, azt is csak ebédre, és
sosem eleget. Anya nem tudott olyan sokat készíteni, hogy a bátyáimmal meg ne
ettük volna mind.
Szóval, nagyon vártuk anyát, meg
hogy kipakolhassuk a kosarait, mert az csupa kincset rejtett. Hús, narancs,
szaloncukor, esetleg valami meglepetés …
Végre lépteket hallunk. Ez
biztosan anya lesz – gondoltam. És valóban. Pár másodperc után csikorog a
zárban a kulcs, és nyílik az ajtó. Anya belép, és némán áll, az arcán valami
rémisztő düh, vagy fájdalom, arca vörös, szeme szikrázik … A nem várt
látványtól megtorpanunk, kicsit várunk
- Mi történt anya?
Semmi válasz. Csak toporgott.
Látszik, hogy majd felveti az idegesség. Pár másodperc kínos csend, hosszú
perceknek tűnnek.
Egyszer csak kitört belőle –
„ellopták”. Ledobta a szatyrát, berontott a szobába, és magára zárta az ajtót.
Mi értetlenül álltunk. Bentről
hallottuk anya hangos zokogását: ellopták, ellopták …
Hiába kopogtattunk, hiába
kérleltük, hogy jöjjön ki, hiába mondtuk, hogy mesélje el, hogy mi történt …
semmi. Egy ideig próbálkoztunk, aztán leültünk, hogy valami tervet eszeljünk
ki. Azt mégsem lehet, hogy elmaradjon a Karácsony!
Szerencsére megint zajt
hallottunk kintről.
- Ez apa lesz – ugrottam fel, hogy ajtót nyissak.
- Na végre, talán apa helyre teszi a dolgokat! – motyogta
az egyik bátyám.
- Hát benneteket meg mi lelt? – kérdezte jókedvűen apa –
Miért lógatjátok az orrotokat? És hol van anyátok?
- Ott! – mutattam a szobaajtóra.
- Azt hittem, mire hazajövök, pörkölt és töltött káposzta
illata fogad. Ti meg lustálkodtok?
- Az a helyzet – kezdtem a magyarázkodást – hogy mikor
anya hazajött, dühösen bevonult a szobába, sír, és nem hajlandó kijönni.
Apa az ajtóhoz ment, hosszasan
kérlelte anyát, aki végül beengedte. Hogy ott bent mi történt, mi nem, azt
pontosan nem tudtuk, és nem is beszültünk róla. Az biztos, hogy apa, úgy egy
óra múlva egyedül kijött. Leült közénk és elmesélte, miért borult ki annyira
édesanyánk.
Terv szerint ment végig a
boltokon, a piacon. A húst vette meg először, mert az a legdrágább. A legvégére
hagyta a zöldséget. Már nagyon televolt a keze, ezért a zöldségesnél, mikor
fizetett, letette a szatyrokat, csak pár percre, míg a pénzt rendezte. Ám
amikor eltette a pénztárcáját, és felvette volna a szatyrokat, a hús hiányzott.
Eltűnt az egész húsos szatyor, kocsonya, darálthús és disznócombostul,
mindenestül.
Apa, mikor ideért, elpárásodott a
szeme.
- Szóval gyerekek, az idei karácsony hús nélkül lesz.
- Hús nélkül?!
- Még csak fél négy – néztem az órára bizakodón – a
boltok még nyitva vannak, elmegyek, hozok újat!
- Azt hiszed, ez anyádnak nem jutott az eszébe? Csak hát
még egy kiló húsra való pénze sem maradt.
Egy ideig magunkba roskadva
üldögéltünk. Aztán apám hirtelen felállt, és szinte vidáman mondta:
- Gyertek, pakoljuk ki a szatyrokat, nézzük, mi van
benne!
- Készítsünk valami jó vacsorát! Nincs hús? Na, bumm!
Volt már ilyen máskor is!
- Csináljunk káposztás tésztát! Az a kedvencem!
- Na jó, látom lisztet hozott anya bőven. Én gyúrom a
tésztát, Pista, te reszelj káposztát, Géza, te meg teríts meg! De szépen ám! Ma
este elkezdjük az ünneplést.
Mindenki lázas munkába kezdett. Apa
a vége felé bement a már elcsendesedett édesanyánkhoz.
- Kész a vacsi! – kiáltottam el magam.
- Asztalhoz mindenki! – mondta Pista, miközben kirakta a
hatalmas tál káposztástésztát.
- De jó illatok vannak! – szólt halkan anyám, akinek még
mindig pirosak voltak a szemei a sok sírástól, és leült.
- Ez még semmi! Koccintani is fogunk!– szólt apám –
Karácsonynapjára tartogattam, de úgy döntöttem, most nyitjuk meg ezt a bort.
Még Géza is kap egy ujjnyit, amiért ilyen szépen megterített.
1955 karácsonyán hús nélkül
ünnepeltünk. Nem volt kocsonya, nem volt töltött káposzta, se pörkölt, se
rántott hús. De volt zöldségleves, káposztás és krumplistészta, bejgli, csoki
torta és szaloncukor. Sőt, kenyérből kis csillagokat vágtunk, megpirítottuk és
azt ettük a leveshez. Nagyon ünnepi volt. Jobban emlékszem rá, mint bármelyik
másik karácsonyomra, és nem érzek semmi keserűséget.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése