Kalandos karácsony.
Életem legnagyobb élményét éltem át pár éve. Nagy nehezen összeszedtük a rávalót, és befizettünk egy brazil, karácsonyi útra. Nagyon készültem rá, nagyon vártam. Végre eljött a nap, és a repülőnk a magasba szállt.
Repültünk,
szunyókáltunk, nassoltunk, nézelődtünk, filmet néztünk, szóval minden ment a
maga rendes útján. Hanem egyszer csak, el kezdett a repülő rázkódni,
hánykolódni. Akkor még megnyugtattak bennünket, hogy aggodalomra semmi ok,
ilyen gyakran előfordul. Aztán hol simábban, hol zötyögve mentünk, majd mintha
el hallgatott volna a motor. A Csendes óceán fölött voltunk. Hogy végül is ment,
vagy nem ment a motor, nem igazán tudom, de az ablakból láttuk, hogy
ereszkedünk le, és a szárazföld egyre közeledik. Mintha vitorlázott volna a
repcsink. Aztán megint zötyögés, rángatózás. Mindenki azt hitte, itt a
vég. Nem tudtuk mi lesz, hol és hogy
érünk földet, vagy éppen el sem érjük a szárazföldet. Jobb híján, becsuktam a
szemem és imádkoztam.
Arra
eszméltem, hogy egy hatalmasat döccen a gép, majd újból és újból, végül
megállt. Körülnéztem, azt hiszem mindenki életben volt. Volt, aki sírt, volt
aki jajgatott, megint mások tapsoltak örömükben. Tagadhatatlan, hogy a
helyzethez képest, nagyon jól jártunk. Valami ősredő félében landoltunk.
Nem
szaporítom a szót, pár napig ott dekkoltunk, az élelem elfogyott, a kedvünk
egyre rosszabb lett. Bár a repülő személyzete határozottam azt javasolta, hogy
mindenki maradjon a gépen, vagy gép közelében, én és a barátnőm úgy határoztunk,
hogy nekivágunk az őserdőnek. Az nem lehet, hogy ne találjunk valami kis
települést! Közben az találgattuk, vajon hol vagyunk. Az óceánon átkeltünk,
talán az Andokon is, és most egy őserdőben vagyunk. Feltehetőleg Brazíliát még
nem értük el. Lehet, hogy ez Peru?
Túraruhát
öltöttünk, hátizsákba raktuk, amit fontosnak gondoltunk, és elindultunk. Már
mentünk vagy egy órája, amikor eszembe jutott:
- Te
jó ég! Itt honos az anakonda, meg a madárpók! – kiáltottam fel.
- Most
már nem fordulunk vissza – jelentette ki határozottan barátnőm.
Kerestünk
egy-egy nagy husángot és mentünk rendületlenül. Nem mintha egy medvétől vagy
pumától az megvédett volna bennünket, de kis biztonságérzetet adott. Közben
állandóan figyeltünk, nézegettük a körülöttünk levő élővilágot. Nagyon szép virágokat láttunk, fákat
bokrokat, amit már filmekből képekről ismertem, és így szinte biztos voltam
abban, hogy Peruban, illetve annak az őserdejében vagyunk. Ha pedig így van,
előbb utóbb kell, hagy valamilyen törzzsel, illetve őslakossal találkozzunk.
Már
nagyon fáradtak és éhesek voltunk, erőnk is elfogyott. Szerencsére inni
tudtunk, mert kis patakkal imitt-amott találkoztunk, és akkor feltöltöttük a
kulacsunkat. Bogyókat is láttunk, de azt nem mertük megkóstolni, hisz nem
ismertük.
Egyszer
csak, hogy hogy, hogy nem, előttünk termet három, majdnem pucér férfi.
Valamilyen furcsa nyelven karattyoltak, persze nem értettünk meg belőle egy
szót sem. Megragadták a karunkat, és hol lökdösve, hol segítően, elvezettek
bennünket egy kis tisztás félére. Ott nem volt annyi növény, annyi fa, viszont
vagy 5-6 szénatetős vityilló féle és egy kis csörgedező patakot láttunk. Egyből
odarohantunk, mert az általunk talált vízből nem mertünk sokat inni. Mohón
teleittuk magunkat majd körülnéztünk. Ők
is néztek. Aztán jött valaki, összekötötte a kezünket, és egy rúdhoz kötött
bennünket. Leültünk. Egyre több gyerek sereglett oda. Gondoltam, kicsit
haverkodok velük, abból nagy baj nem lehet. Rájuk mosolyogtam, integettem
nekik, bohóckodtam kicsit, ami szemmel láthatóan tetszett nekik. Amúgy
rettenetes éhesek voltunk, ezért elmutogattam, hogy a számba, a gyomromba kéne
valami. Meg is értették, Térültek, fordultak, majd egy jó marok sárga,
cseresznyéhez hasonló bogyóval tértek vissza, amiről később megtudtuk, hogy
földicseresznye. Nem volt olyan finom, mint a mi cseresznyénk, de éhesek
voltunk, így mind megettük.
Másnap nagy nyüzsgésre ébredtünk. Nem foglalkozott velünk senki. Asszonyok nagy levelekkel söprögették a portájukat, a férfiak meg mintha harcra készültek volna, a nyílvesszőket és az íjakat rendezgették, szerelgették. Egyszer csak még nagyobb lárma lett, és mindenki elfutott. Kisidő múlva ujjongva visszatért a kis lelkes csapat, akik egy szamáron ülő öregembert kísértek. Lesegítették. A gyerekek nagy zsivajjal körbevették, ő meg a hátizsákjából egy csomó édességet vett elő és osztogatta nekik. Akkor vettük észre, hogy az Öreg, barna, hosszú, kicsit rongyos csuhában volt. Mikor levette az agyonnyűtt szalmakalapját, akkor láttuk, hogy bár majdnem kopasz, szinte biztos, hogy nem feketehajú, mint körülötte a többi, sőt, az arca kifejezetten európainak tűnt.
Barátnőm
jó hangosan odakiáltott: Hello! Az Öreg meghallotta, felénk fordult, és szinte
tátva maradt a szája, annyira meglepődött. Valamilyen nyelven, talán spanyolul,
vagy portugálul mondott valamit, de miután látta, hogy nem értjük, átváltott
angolra. Közben jött felénk. Megállt előttünk, majd a fogvatartóinkhoz fordult.
Az ő nyelvükön mondott valamit, de elég mérgesen. Hatásos volt, mert mindjárt
eloldották a kötelet. Sőt, kókusz héjban, mondhatni kókusz tálban hoztak valami
barna italt. Az illata kifejezetten jó volt. Óvatosan belekóstoltam. A mi a kakaónkhoz
volt hasonló, de cukor nélkül, viszont kiéreztem a fahéj és a szegfűszeg ízét
is. Ha kis cukor lett volna benne, kifejezetten finom lett volna, de így is
iható volt és jól esett. Az Öreg mosolygott, megvárta, míg megittuk, aztán
bemutatkoztunk egymásnak. Megtudtok tőle, vagyis Pió atyától, hogy ő már közel
ötven éve itt él Peruban, és teszi a papok mindennapi dolgát, de gyógyít is,
tanít is, sőt, könyvet ír az itteni tapasztalatairól.
Mi
pedig elmondtuk, hogy karácsonyolni indultunk Braziliába, de lezuhant a gépünk,
és itt kötöttünk ki. Megnyugtatott bennünket, hogy akkor nagyjából minden
rendben van, mert a repülőt már keresik, karácsonyolni meg itt is lehet.
Elmondta, hogy ő most pont azért van itt, hogy szentestén együtt köszöntsék a
kis Jézust.
- Szentestét?
– hitetlenkedtem – azt hittem az a keresztények ünnepe.
- Általában
igen. Ám én hittérítő vagyok – magyarázta mosolyogva – nevelem és tanítom őket.
Az itt lévő emberek legöregebbjét is már csecsemőkora óta ismerem. Ők már mind
keresztények … nagyjából.
- De
hisz nincs is templomuk!
- Nem
kell ide templom. Az Isten mindenütt ott van, de legfőbbként a szívünkben. Van
kis jászlunk, kis Jézusunk, három-királyunk, meg minden. az összes szalmából
meg fából, sajátkészítésű. Egy évben egyszer, ilyenkor, elővesszük, körülüljük
a tüzet aztán imádkozunk.
- Akkor
azért készültek meg tisztogattak mindent! – mondtam elgondolkodva.
- Hát
persze. Igaz, a végén már inkább törzsi mulatsággá válik, de hát így érzik
magukénak az ünnepet. Körültáncolják a tüzet, énekelnek és persze esznek,
isznak. Végül jön a takanakuy.
- Hát
az meg micsoda?
- A
takanakuy egy tipikus itteni szokás, olyan birkózás féle, ahol szinte mindent
szabad. Én persze megtiltottam nekik, hogy bárkit is megöljenek, vagy nagyobb
sérülést okozzanak.
Mi
még hosszasan beszélgettünk, míg a vadászok egy két kis vadmalaccal térték
vissza és el kezdték nyárson sütni, az asszonyok meg valami löttyöt
készítettek, kevergettek. És persze elővették a „karácsonyi kellékeket” is.
Aztán minden így kezdődött, ahogy Pió atya elmesélte: imádkozás, áldozás, evés,
ivás, tánc …ivás … ivás … ivás …
Azt
lötyit, amit az asszonyok csináltak, elneveztem „KAFÁNAK”. KA- FA. Merthogy kakaó
és fahéj biztosan volt bent. De ez sokkal finomabb volt, mint amit reggel
ittunk. Szerintem ezt mézzel édesítették, és még volt benne valami, amitől igen
jó kedvünk kerekedett. Olyannyira, hogy mi is táncoltunk, meg birkóztunk, és
közben folyamatosan ölelgettük egymást.
Mindenki
nagyon jól érezte magát. Már azt sem tudtam, fiú vagyok vagy lány, amikor
egyszer csak egyenruhás, fegyveres férfiak jelentek meg. Állítólag értünk
jöttek, és egy szállodába akartak bennünket vinni.
- Én
nem megyek sehova – mondtam nevetve – nagyon jó itt nekem.
- Nagy
nehezen rátok találtak, el kell mennetek, megszervezték a hazautazásotokat –
mondta Pió atya.
- Nem
megyünk! Nem megyünk! – ugrándozott és nevetgélt a barátnőm is.
Arra
még emlékszem, hogy mindenáron kofát akartam itatni a katonákkal, de többre nem
nagyon. Viszont másnap, rémes fejfájással egy szálloda ágyán ébredtem, a
tegnapi, illetve jó pár napja rajtam lévő ruhában. Barátnőm már fehér
fürdőköpenyben, fején borogatással kávét szürcsölgetett egy fotelben.
- Neked
is úgy fáj? – kérdeztem szenvedő hangon.
- Ne
is mond! Életemben nem kínlódtam ennyit.
- Igyunk
egy kis kofit, tudod az mindenre jó! – mondtam keservesen nevetve.
- Azért
mégis csak jó volt ez a karácsony, nem gondolod?
- Ha
ezt otthon elmeséljük …
Megjegyzések
Megjegyzés küldése