11. Karácsony az őserdőben

 Kalandos karácsony.


Életem legnagyobb élményét éltem át pár éve. Nagy nehezen összeszedtük a rávalót, és befizettünk egy brazil, karácsonyi útra. Nagyon készültem rá, nagyon vártam. Végre eljött a nap, és a repülőnk a magasba szállt.

Repültünk, szunyókáltunk, nassoltunk, nézelődtünk, filmet néztünk, szóval minden ment a maga rendes útján. Hanem egyszer csak, el kezdett a repülő rázkódni, hánykolódni. Akkor még megnyugtattak bennünket, hogy aggodalomra semmi ok, ilyen gyakran előfordul. Aztán hol simábban, hol zötyögve mentünk, majd mintha el hallgatott volna a motor. A Csendes óceán fölött voltunk. Hogy végül is ment, vagy nem ment a motor, nem igazán tudom, de az ablakból láttuk, hogy ereszkedünk le, és a szárazföld egyre közeledik. Mintha vitorlázott volna a repcsink. Aztán megint zötyögés, rángatózás. Mindenki azt hitte, itt a vég.  Nem tudtuk mi lesz, hol és hogy érünk földet, vagy éppen el sem érjük a szárazföldet. Jobb híján, becsuktam a szemem és imádkoztam.

Arra eszméltem, hogy egy hatalmasat döccen a gép, majd újból és újból, végül megállt. Körülnéztem, azt hiszem mindenki életben volt. Volt, aki sírt, volt aki jajgatott, megint mások tapsoltak örömükben. Tagadhatatlan, hogy a helyzethez képest, nagyon jól jártunk. Valami ősredő félében landoltunk.

Nem szaporítom a szót, pár napig ott dekkoltunk, az élelem elfogyott, a kedvünk egyre rosszabb lett. Bár a repülő személyzete határozottam azt javasolta, hogy mindenki maradjon a gépen, vagy gép közelében, én és a barátnőm úgy határoztunk, hogy nekivágunk az őserdőnek. Az nem lehet, hogy ne találjunk valami kis települést! Közben az találgattuk, vajon hol vagyunk. Az óceánon átkeltünk, talán az Andokon is, és most egy őserdőben vagyunk. Feltehetőleg Brazíliát még nem értük el. Lehet, hogy ez Peru?

Túraruhát öltöttünk, hátizsákba raktuk, amit fontosnak gondoltunk, és elindultunk. Már mentünk vagy egy órája, amikor eszembe jutott:

- Te jó ég! Itt honos az anakonda, meg a madárpók! – kiáltottam fel.

- Most már nem fordulunk vissza – jelentette ki határozottan barátnőm.

Kerestünk egy-egy nagy husángot és mentünk rendületlenül. Nem mintha egy medvétől vagy pumától az megvédett volna bennünket, de kis biztonságérzetet adott. Közben állandóan figyeltünk, nézegettük a körülöttünk levő élővilágot.  Nagyon szép virágokat láttunk, fákat bokrokat, amit már filmekből képekről ismertem, és így szinte biztos voltam abban, hogy Peruban, illetve annak az őserdejében vagyunk. Ha pedig így van, előbb utóbb kell, hagy valamilyen törzzsel, illetve őslakossal találkozzunk.

Már nagyon fáradtak és éhesek voltunk, erőnk is elfogyott. Szerencsére inni tudtunk, mert kis patakkal imitt-amott találkoztunk, és akkor feltöltöttük a kulacsunkat. Bogyókat is láttunk, de azt nem mertük megkóstolni, hisz nem ismertük.

Egyszer csak, hogy hogy, hogy nem, előttünk termet három, majdnem pucér férfi. Valamilyen furcsa nyelven karattyoltak, persze nem értettünk meg belőle egy szót sem. Megragadták a karunkat, és hol lökdösve, hol segítően, elvezettek bennünket egy kis tisztás félére. Ott nem volt annyi növény, annyi fa, viszont vagy 5-6 szénatetős vityilló féle és egy kis csörgedező patakot láttunk. Egyből odarohantunk, mert az általunk talált vízből nem mertünk sokat inni. Mohón teleittuk magunkat majd körülnéztünk.  Ők is néztek. Aztán jött valaki, összekötötte a kezünket, és egy rúdhoz kötött bennünket. Leültünk. Egyre több gyerek sereglett oda. Gondoltam, kicsit haverkodok velük, abból nagy baj nem lehet. Rájuk mosolyogtam, integettem nekik, bohóckodtam kicsit, ami szemmel láthatóan tetszett nekik. Amúgy rettenetes éhesek voltunk, ezért elmutogattam, hogy a számba, a gyomromba kéne valami. Meg is értették, Térültek, fordultak, majd egy jó marok sárga, cseresznyéhez hasonló bogyóval tértek vissza, amiről később megtudtuk, hogy földicseresznye. Nem volt olyan finom, mint a mi cseresznyénk, de éhesek voltunk, így mind megettük.

Másnap nagy nyüzsgésre ébredtünk. Nem foglalkozott velünk senki. Asszonyok nagy levelekkel söprögették a portájukat, a férfiak meg mintha harcra készültek volna, a nyílvesszőket és az íjakat rendezgették, szerelgették.  Egyszer csak még nagyobb lárma lett, és mindenki elfutott. Kisidő múlva ujjongva visszatért a kis lelkes csapat, akik egy szamáron ülő öregembert kísértek. Lesegítették. A gyerekek nagy zsivajjal körbevették, ő meg a hátizsákjából egy csomó édességet vett elő és osztogatta nekik. Akkor vettük észre, hogy az Öreg, barna, hosszú, kicsit rongyos csuhában volt.  Mikor levette az agyonnyűtt szalmakalapját, akkor láttuk, hogy bár majdnem kopasz, szinte biztos, hogy nem feketehajú, mint körülötte a többi, sőt, az arca kifejezetten európainak tűnt.

Barátnőm jó hangosan odakiáltott: Hello! Az Öreg meghallotta, felénk fordult, és szinte tátva maradt a szája, annyira meglepődött. Valamilyen nyelven, talán spanyolul, vagy portugálul mondott valamit, de miután látta, hogy nem értjük, átváltott angolra. Közben jött felénk. Megállt előttünk, majd a fogvatartóinkhoz fordult. Az ő nyelvükön mondott valamit, de elég mérgesen. Hatásos volt, mert mindjárt eloldották a kötelet. Sőt, kókusz héjban, mondhatni kókusz tálban hoztak valami barna italt. Az illata kifejezetten jó volt. Óvatosan belekóstoltam. A mi a kakaónkhoz volt hasonló, de cukor nélkül, viszont kiéreztem a fahéj és a szegfűszeg ízét is. Ha kis cukor lett volna benne, kifejezetten finom lett volna, de így is iható volt és jól esett. Az Öreg mosolygott, megvárta, míg megittuk, aztán bemutatkoztunk egymásnak. Megtudtok tőle, vagyis Pió atyától, hogy ő már közel ötven éve itt él Peruban, és teszi a papok mindennapi dolgát, de gyógyít is, tanít is, sőt, könyvet ír az itteni tapasztalatairól.

Mi pedig elmondtuk, hogy karácsonyolni indultunk Braziliába, de lezuhant a gépünk, és itt kötöttünk ki. Megnyugtatott bennünket, hogy akkor nagyjából minden rendben van, mert a repülőt már keresik, karácsonyolni meg itt is lehet. Elmondta, hogy ő most pont azért van itt, hogy szentestén együtt köszöntsék a kis Jézust.

-   Szentestét? – hitetlenkedtem – azt hittem az a keresztények ünnepe.

-  Általában igen. Ám én hittérítő vagyok – magyarázta mosolyogva – nevelem és tanítom őket. Az itt lévő emberek legöregebbjét is már csecsemőkora óta ismerem. Ők már mind keresztények … nagyjából.

-   De hisz nincs is templomuk!

-   Nem kell ide templom. Az Isten mindenütt ott van, de legfőbbként a szívünkben. Van kis jászlunk, kis Jézusunk, három-királyunk, meg minden. az összes szalmából meg fából, sajátkészítésű. Egy évben egyszer, ilyenkor, elővesszük, körülüljük a tüzet aztán imádkozunk.

-    Akkor azért készültek meg tisztogattak mindent! – mondtam elgondolkodva.

-   Hát persze. Igaz, a végén már inkább törzsi mulatsággá válik, de hát így érzik magukénak az ünnepet. Körültáncolják a tüzet, énekelnek és persze esznek, isznak. Végül jön a takanakuy.

-   Hát az meg micsoda?

- A takanakuy egy tipikus itteni szokás, olyan birkózás féle, ahol szinte mindent szabad. Én persze megtiltottam nekik, hogy bárkit is megöljenek, vagy nagyobb sérülést okozzanak.

Mi még hosszasan beszélgettünk, míg a vadászok egy két kis vadmalaccal térték vissza és el kezdték nyárson sütni, az asszonyok meg valami löttyöt készítettek, kevergettek. És persze elővették a „karácsonyi kellékeket” is. Aztán minden így kezdődött, ahogy Pió atya elmesélte: imádkozás, áldozás, evés, ivás, tánc …ivás … ivás … ivás …

Azt lötyit, amit az asszonyok csináltak, elneveztem „KAFÁNAK”. KA- FA. Merthogy kakaó és fahéj biztosan volt bent. De ez sokkal finomabb volt, mint amit reggel ittunk. Szerintem ezt mézzel édesítették, és még volt benne valami, amitől igen jó kedvünk kerekedett. Olyannyira, hogy mi is táncoltunk, meg birkóztunk, és közben folyamatosan ölelgettük egymást.

Mindenki nagyon jól érezte magát. Már azt sem tudtam, fiú vagyok vagy lány, amikor egyszer csak egyenruhás, fegyveres férfiak jelentek meg. Állítólag értünk jöttek, és egy szállodába akartak bennünket vinni.

-    Én nem megyek sehova – mondtam nevetve – nagyon jó itt nekem.

-    Nagy nehezen rátok találtak, el kell mennetek, megszervezték a hazautazásotokat – mondta Pió atya.

-    Nem megyünk! Nem megyünk! – ugrándozott és nevetgélt a barátnőm is.

Arra még emlékszem, hogy mindenáron kofát akartam itatni a katonákkal, de többre nem nagyon. Viszont másnap, rémes fejfájással egy szálloda ágyán ébredtem, a tegnapi, illetve jó pár napja rajtam lévő ruhában. Barátnőm már fehér fürdőköpenyben, fején borogatással kávét szürcsölgetett egy fotelben.

-    Neked is úgy fáj? – kérdeztem szenvedő hangon.

-    Ne is mond! Életemben nem kínlódtam ennyit.

-    Igyunk egy kis kofit, tudod az mindenre jó! – mondtam keservesen nevetve.

-    Azért mégis csak jó volt ez a karácsony, nem gondolod?

-    Ha ezt otthon elmeséljük …

Megjegyzések