Mese egy kis verébről

 

Vendel, a kisveréb 

 A verebekről általában azt tartják, hogy szemtelenek. Valljuk be, van bene némi igazság. Egy-egy morzsáért mindenre képesek. Többnyire nagyon hangosak, egyesek szerint állandóan pletykálnak. Sok gazda azért mérges rájuk, mert előszeretettel csipegetik össze a frissen vetett magokat, és dézsmálják a beérett búzatáblát.

Ám Vendel nem ilyen. Sőt! Csendes, udvarias, előzékeny, okos, csak gyom magvakat eszik. Mindenkinek segít, akár kéretlenül.

A kis verébfiókáknál gyakran megesik, hogy kipottyannak a fészekből. Ők még kicsik, nincs tolluk, tehát repülni sem tudnak. Ha Vendi ezeken nem segített volna, mind meghaltak volna.

Szereti is őt mindenki, aki ismeri. Nem csak a veréb társai, hanem a cinegék, a pintyek, a zöldikék, a meggyvágók, még a gerlék is.

Ezért volt nagy csoda, hogy Vendi az egyik napról a másikra eltűnt. Senki sem látta, senki sem hallott felőle. Hiába hívták, hiába szólongatták, semmi. Már eltelt jó pár hét, és az a pletyka kezdett terjedni, hogy egy ragadozó elkapta és megette.

Vendi annyi jót tett madártársainak, hogy a Bölcs Bagoly tanácsára megszervezték felkutatását. Kis csapatokat hoztak létre, és egyik nap hajnalán, a szélrózsa minden irányába elindultak a madarak. A sarlófecskéknek – akik a leggyorsabban tudnak repülni – pedig az volt a feladatuk, hogy a csoportokkal tarják a kapcsolatot.

Este mindenki visszatért a nagy tölgyfához, ahonnan elindultak. Mindenki csak csóválta a fejét, mert Vendiről senki nem hallott semmit. Csak Cilike, a kiscinke, mesélte, hogy találkozott egy mókuskával, aki úgy hallotta, hogy Torpedó, a vándorsólyom tartja fogságban a sziklás Öreghegy tetején egy kalitkában.

• Á, szóval már megint Torpedó – szólt mérgesen Bölcs bagoly – Akkor hát odamegyünk valamennyien!
• Én nem! Én se! Eszembe sincs! – hallatszott hol innen, hol onnan.
• Szóval hagynátok, hogy a jótevőtök meghaljon?
• De hát a sólyom megesz bennünket!
• Nem, ha összefogunk! A sólyom csak hajnalban és alkonyatkor, és kizárólag repülő madarakra vadászik.
• Kedves Bagoly! Talán elkerülte a figyelmedet, de mi éppen repülő madarak vagyunk – mondta bátortalanul Cilike.
• Csak hogy éjszaka fogunk menni.
• Éjszaka nem látunk …
• Én megyek elől, én látok a sötétben is. Még mielőtt megvirrad, leülünk egy közeli fa ágaira. Reggel valaki óvatosan odamegy a rácshoz és kiengedi Vendit. Ki vállalná ezt a veszélyes feladatot?
• Én! Én! – kiáltotta egyszerre Cilike és Csörszi.
• Így is lett. Virradatkor Cilike és Csörszi odaszálltak a ketrechez, a fecskék el kezdtek cikázni a levegőben, a többi madár pedig egyszerre fölszállt a fáról, hogy eltereljék Torpedó figyelmét. De minden hiába. A sólyom, egy hirtelen mozdulattal elkapta Cilikét.
• Ne bántsd a barátom, inkább engem vigyél! – mondta Csörszi
• Nem. Én miattam van minden – mondta Vendi – engedd el őket, én pedig itt maradok neked!
• „Engem fogj meg”, „engem vigyél” – kiáltott jobbról, balról egyre több kis madár.

A sólyom úgy elcsodálkozott, hogy elengedte Cilikét. Torpedó szívét valami furcsa melegség öntötte el, és már nem is akart kismadarat enni. Meglepte, hogy ezek a picik, ennyire szeretik egymást, és összetartanak. Elengedte Cilikét, Vendit és az összes többi madarat. Még integetett is a távozóknak.

Attól fogva békességben, biztonságban együtt csipeget veréb, cinke, zöldike, és a többi énekesmadár. Torpedót azóta senki sem látta.