Ma lenne 100 éves!

Édesapám! 

„Csak azok halnak meg, akik egész életükben nem csináltak semmit. Aki tett valamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az örökre megmarad.” (Szabó Magda)

Ma lenne 100 éves! Az édesapját általában mindenki szereti, tiszteli. Néha még akkor is, ha nem egy minta apa. Ám nekünk szerencsénk volt. Foglalkozása órás, ékszerész és látszerész volt, de szinte mindenhez értett. A kertészkedésben és a barkácsolásban hihetetlen fantáziáról és kreativitásról tett tanúbizonyosságot.  Mindemellett szépen rajzolt és énekelt. Még színjátszó csoportban is fellépett. Fiatal férfiként vékony, alacsony és szőke volt, ezért a Légy jó mindhalálig című színdarabban ő volt Nyilas Misi.

Sok mindenre megtanított bennünket, játszott velünk és volt humor, mely a nehéz időkben sem hagyta el.

Most egy régi gyermekkori emlékeimet időző novellámmal emlékezem Rá, mely megjelent a Szárnypróbálgatók című antológiában. Hozzá az illusztrációt Nővérem készítette. 

Seprűnyél-karácsonyfa

Egy régi, régi karácsonyi történet. A családunkban a szeretet és kreativitás még a legnehezebb időkben is jelen volt. Íme!

Csillog-villog a mennyezetig érő karácsonyfa. Gyerekeim szájtátva, szinte lebénulva nézik, látszik rajtuk a boldogság, elégedettség.   Engem pedig örömmel tölt el, hogy ismét ilyen szép karácsonyt tudtunk varázsolni. Hagyom, hogy kicsit kigyönyörködjék magukat, majd kis idő elteltével, a régi szokások szerint, elkezdünk énekelni. A második, harmadik ének után, tudom, már inkább az ajándékokat bontogatnák, de jó neveltek, így végig csinálják velünk a műsort.   

Végül csomagbontás és vacsora, majd késő estig játék az új szerzeményekkel. Nem dicsekvésként mondom, de ismét gazdag Jézuskánk volt. Tudom, sok gyermeknek nem adatik meg, még ehhez hasonló sem. Hát még a mi időnkben?!! Kicsi fa, kisgyertyákkal, házilag készített szaloncukorral és papírdíszekkel, a fa alatt pedig jó esetben mindenkinek 1-1 ajándék.

A szép, ám fárasztó, hosszú este után, fürdés, végül esti mese.

-    Akkor ma este az lesz az esti mese, hogy elmondom nektek a mi régi, különleges karácsonyfánk történetét – mondtam a lányoknak.

Hideg tél volt. Nagyon hideg. De bennünket egyáltalán nem érdekelt. Még az sem számított, hogy nem mehettünk ki a frissen esett hóba szánkózni. Sőt, ahelyett hogy kint játszottunk volna a többi gyerekkel, nekünk segíteni kellett. A diópucolás, az rémes. Ezen az sem segített, hogy a felét elnassoltuk. A padlófényezés viszont jó buli volt. Anyukánk bekente vaksz-szal a padlót, mi meg rongyot kötöttünk a lábunkra és addig csúszkáltunk, míg fényes nem lett. Ilyenkor mindent megcsináltunk, amit mondtak nekünk, mert nagyon jók akartunk lenni, hisz vártuk a Jézuskát. Már csak egyet kell aludni …

-   Kinek van kedve kijönni velem az udvarra – hallottuk apukánk hangját. Egyből ott hagytunk csapot-papot, már húztuk is a kabátot, csizmát és rohantunk volna, de akkor anyu kikiáltott a konyhából.

-   Hé, lányok! Sál? Sapka? Kesztyű? Nagyon hideg van odakint. Még pont az hiányzik, hogy az ünnepeket végig betegeskedjetek.

Még egy kicsit korholt bennünket, amíg segített az öltözködésben, aztán ki, és zsupsz, bele a hóba.

Apu már kint volt és egy kisbaltával egy embermagasságú, söprűnyél vastagságú, egyenes botot (rudat) farigcsált.

-       Hát nem azért jöttetek ki hogy segítsetek? – kérdezte apu.

Egy kicsit kelletlenül, hisz nagyon jó volt a hóban hempergőzni, mentünk a hívó szóra.

-       Mit segítsünk? – kérdezte a nővérem.

-       Mit faragsz apu?

-       Karácsonyfát fogunk készíteni.

-       Karácsonyfát?!? Minek? Holnap jön a Jézuska, úgy is hoz nekünk – mondtam csodálkozva.

-    Tudjátok – kezdte komolyan apu – a Jézuskának hihetetlenül sok dolga van így karácsony tájt. Tudjátok ti, milyen sok gyermek él a világban? És azok mind várják az ajándékokat és a karácsonyfát. Ezért tegnap azt mondta nekem a Jézuska.

-   Te Jenő, te nagyon ügyes vagy, és van neked két ügyes kislányod. Nem segítenétek nekem egy kicsit? Mire én megkérdeztem tőle:

-       Ugyan, mit tudnánk mi neked segíteni?

-       Megcsinálhatnátok helyettem a Karácsonyfát – válaszolta.

-   Elgondolkodtam és azt mondtam a Jézuskának, ha ez neked segítség lenne, mi a lányokkal megcsináljuk azt a fát, ha addig élünk is. Igazam volt?

-       Háát apu … én inkább egy kész, díszes fát szeretnék sok szaloncukorral – mondtam szomorúan.

Mintha ekkor apu is elszomorodott volna pár másodpercre, de aztán már mosolyogva folytatta:

-       Először is, kimegyünk az erdőszélre, ott sok fenyő van. Egy-egy ágat levágunk innen is onnan is, aztán haza húzzuk szánkóval.

-       Ha van ott sok fenyő, akkor miért nem vágunk ki egy egészet, aztán kész – kérdezte a nővérem.

-    Azért, mert nem a mienk, és más fáját nem szabad kivágni – hangzott a válasz – egyébként is megígértem a Jézuskának, hogy mi csináljuk meg.

-       Na, pattanjatok fel a szánkóra, és menjünk, mert nemsokára besötétedik.

Mi felültünk a szánkóra, apu meg úgy csinált, mint egy kiscsikó, még nyerített is, aztán futás … mi meg csak kiabáltunk:

-       Gyí, gyí, gyí … gyorsabban, gyorsabban! Közben úgy nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult.

Nem szaporítom a szót. Szedtünk egy csomó fenyőágat, felraktuk a szánkóra, rákötöztük és hazahúztuk. Otthon apu rádrótozta az ágakat a rúdra úgy, hogy felül a kicsik, alul a nagyok. Máig sem értem, hogy hogyan sikerült, de valahogy tényleg olyan fenyőfa formája lett. Mire végeztünk, teljesen besötétedett. Anyu már türelmetlenkedett, hogy ideje lefeküdnünk.

Még az ágyból bátortalanul megkérdeztem:

-       És mi lesz az ajándékokkal? Azt is nekünk kell megcsinálni? Vagy nem is lesz semmi a fán és a fa alatt?

-      Ugyan – nevetett apu – én csak a fa készítését ígértem a Jézuskának, az ajándék az Ő dolga. Anyu vasalt és közbeszólt:

-       Szerintem, ha a Jézuska meglátja ezt a szép fát, még szebbre díszíti, mint amilyet eddig csinált  … és gondolom ajándékot is tesz alá bőven. De most már csukjátok be szemeteket.

Emlékszem, mennyire nem akartam elaludni. Mindenáron meg akartam nézni a Jézuskát, amint a fánkat díszíti. De nem jött össze. Elaludtam.

Reggel anyukám szavára ébredtem:

Keljetek fel gyorsan, itt volt a Jézuska!

Gyorsan kiugrottunk az ágyból. Jézuskát, angyalkákat persze már nem láttunk sehol … de a fa …  a karácsonyfánk … az maga volt a gyönyörűség. Még most is könny szökik a szemembe, ha rágondolok.

A fa alatt sok minden volt, de én csak egy valamire emlékszem pontosan. Egy levélre. 

A „Jézuska” írta nekünk:

              „Köszönöm kislányok, hogy segítettek nekem. Sosem fogom elfelejteni.”

-    Ezt nem hiszem el – szólalt meg hosszú hallgatás után a nagyobbik lányom. – Az rendben van, hogy nektek tetszett, de azért az mégsem karácsonyfa! Ennyire nem lehet valaki szegény, hogy még egy fát sem tud venni. Ilyen nincs.

-    De mennyire hogy van, akarom mondani volt. Sőt ennél sokkal rosszabb is volt. Sok embernek régen még ennivalóra sem tellett, akár hétköznap, akár ünnepnap, akár karácsonyról legyen szó.

-  Jó, ennivalót venni kellett. De egy fát?! Az nem lehet igaz, hogy valaki ne tudjon egy vacak fenyőfát szerezni valahonnan. Akár kér valaki kertjéből, vagy kivág az erdőből, vagy  ?!

-     Ne vitatkozzunk ezen. Holnap együtt lesz a család, ott lesz a nővérem is. Csak ennyit mondj neki: „söprűnyél-karácsonyfa”, … aztán meglátjuk mi lesz.

Másnap a szüleimnél gyülekezett a család. Végül a nővéremék is megérkeztek. Még le sem vette a kabátját, a kisebbik, cserfesebb leánykám odaperdült elé, és harsányan azt mondta neki: „söprűnyél-karácsonyfa”.

Mindenki elcsendesedett, nővéremnek kikerekedett a szeme és döbbenten rám nézett.

-       Elmesélted nekik?

-       Igen. Miért ne? Nincs benne semmi titkolni való. Te nem mesélted el a tieidnek?

-       Én nem. Miért tettem volna? Szerinted a mai gyerekek megértenék?!