Felejthetetlen március 15-e

Tudom, voltak ennél sokkal felejthetetlenebb március 15-ék, de nekem ez a 2013. évi volt leg…, leg… , és aligha hiszem, hogy bármi is felül tudja múlni. Ünnepnek indult, de rémálom lett. Tizenhárom éves vagyok. Pestre indultunk anyával és apával ünnepelni. Anyáék régen egyetemisták voltak Pesten, és legendákat meséltek az akkori márciusi eseményekről. Koszorúzás, felvonulás, fáklyák, éneklés, szavalatok, no meg a hangulat és a lelkesedés … . Azt mondták: meglátod, óriási élmény lesz. Hát az volt. Csak nem úgy, ahogy én gondoltam. 

 

Hosszú hétvége ígérkezett és mi az egészet Pesten akartuk tölteni. Nagyon felkészültünk: útra szendvicsek, meleg tea, meleg kávé, barátoknak – akikhez mentünk volna – ajándék, telefonok, autó feltöltve, anya még egy kispárnát is rám erőltetett, hátha az úton szunyókálni akarok. Szóval szerdán, 13-án mindent előkészítettünk. Mondták ugyan, hogy havazás és erős szél várható, Nagyi aggódott is rendesen, de apa azt mondta, hogy március közepén nem lehet komoly havazás, meg egyébként is szinte végig sztrádán megyünk. Csütörtökön, 14-én korán reggel útnak indultunk. Hideg volt, fújt a szél, de havat még nem láttunk. Nem sokat váratott magára. Még nem értünk a sztrádára, amikor már elég szépen esett. Apa azt mondta, ne aggódjunk, nemsokára az autópályára érünk, azt mindig rendesen takarítják. Hát, nem így lett. Egyre rosszabb idő lett, helyenként alig láttunk. Az útszélén viszont láttunk kicsúszott autókat. Idegességemben elkezdtem enni és inni. Szinte az egész napi készletet elfogyasztottam. Bár ne tettem volna! El tudja azt valaki képzelni, milyen borzasztó, amikor nincs a közelben egy WC?

És ez még csak kezdet. Anya csak mondogatta: Ferikém, csak lassan, óvatosan. Tényleg lassan mentünk, így amikor előttünk 3 vagy 4 autó egymásba csúszott, mi úgy meg tudtunk állni, hogy nem ütköztük velük. Örömünk nem tartott sokáig, mert egyszer csak egy nagy csattanás, hátulról úgy meglöktek bennünket, hogy neki mentünk az előttünk levőnek. Nekünk hál’ istennek nem lett semmi bajunk. Az autókból emberek ugráltak ki, kiabáltak, mutogattak, telefonáltak, de szemmel láthatóan senki nem tudta mi tévő legyen. Az mindenesetre kiderült, hogy se előre, hátra nem lehet már menni. Apa is össze-vissza telefonált, ismerősöknek, rendőröknek, tűzoltóknak és a jó ég tudja kinek nem, le is merült a telefonja.

Azt hiszem, egy idő után mindenki elfáradt és fázott, mert behúzódtak az autókba. Életemben nem féltem ennyire. Remegtem. Nem tudom a félelemtől vagy a hidegtől. A fűtést ugyanis közben kicsit kikapcsoltuk „biztos ami biztos”. Már sötétedett, amikor mozgolódás támadt. Az emberek megint kiugráltak az autókból és korláthoz mentek. Mint kiderült a környező településekről terepjárókkal jöttek segíteni. Nem tudom pontosan mit beszéltek meg a felnőttek, de valamennyien bezártuk az autókat, azokat ott hagyva, elindultunk a dzsipek felé. Ott plédeket dobtak a hátunkra és forró teát kaptunk. A nőket és gyerekeket (engem is idesoroltak) bezsúfolták az autókba, és elvittek bennünket a szántóföldeke keresztül egy benzinkúthoz. Azt mondták ne aggódjunk, visszamennek és a férfiakat is elhozzák. Így is lett. Mire apa megérkezett mi már felmelegedtünk, ettünk, ittunk WC-re mentünk, a helyzethez képest jól voltunk. Apa elmesélte, hogy közben megérkezett a rendőrség és a katasztrófavédelem is, és őrzik asz autókat. Késő estig a benzinkútnál voltunk.

Aztán megint megjelentek idegen férfiak, és mindenkit elvittek valahova. Mi egy nagyon aranyos családhoz kerültünk. A háziasszony, aki feltehetőleg jóval idősebb volt, mint anya, úgy ölelgetett és puszilgatott mintha a lánya lettem volna. Anya meg én egy kis, meleg szobában, egy franciaágyon kaptunk helyett, apa meg a nappaliban egy kanapé félén. Másnap, ebéd után hazavittek bennünket.

A hétvégét már otthon töltöttem és végig aludtam. Azt sem tudtam, hogy az autó hogy került haza. Nem is gondolok az egészre szívesen vissza.

Mint mondtam, felejthetetlen március 15-i élményben lett részem. Egyrészt láttam, milyen gyorsan megvan a baj, másrészt megtapasztaltam, hogy milyen rendes, segítőkész emberek vannak körülöttünk. Akik nekünk, meg ott a többieknek segítettek, még címüket, sőt a nevüket sem tudom. De remélem, olvassák majd ezt a „minden segítőhöz szóló levelet” és elfogadják ezúton küldött hálás köszönetemet.

A levelet egy nagymama olvasóm küldte el, hogy tegyem közzé.

Cimkék: 

Hozzászólások

Tél a tavaszban

Nekünk nem volt ilyen szerencsénk. Minket is a sztrádán ért a hóvihar. Kint voltunk egy napig, utáná egy hétig beteg volt az egész család.
Józsi