Nagymama emlékszik nagymamára

„… még mindig a nagymamán szeretetébe kapaszkodom.” írja egy olvasónk, aki szintén nagymama. Az említett idézet egy díjnyertes novellájából származik. Számtalan írásából egy kis szösszenet mutatok be, mely gyermekkorát, vagy talán, a még régebbi emlékeket idézi, miközben alkalmunk adódik nekünk is elgondolkodni. Aki a szeretet, a megbecsülés és a tisztelet hangulatában akar megmártózni, az feltétlen olvassa el az alábbi novellát.


(A kép illusztráció, Smidt Andrea fotóművész képe)


Elválasztott tőle, „kéklő Duna – Országhatár”


        1947-ben a történelem tragikus döntése következtében, aki magyarnak vallotta magát, a felvidékről áttelepítették Magyarországra. Ez több ezer családot érintett, közéjük tartoztak az én szüleim is. Aztán mikor Csehszlovákia akkori vezére, „Benes” örök nyugalomra tért, az áttelepítés félbeszakadt. Így ott maradt az egész rokonságunk, közöttük az én „drága nagymamám is”.


Én már itt születtem a „Kapos völgyében”, szüleim már nem voltak fiatalok, de úgy gondolták, hogy kell valaki, aki öregségükre itt a messze távolban támogassa őket, így hát megszülettem. Nagyon szerető családban nőttem fel, kicsi koromtól óriási felelősséget éreztem szüleim iránt, hisz édesanyámat naponta láttam sírni, mert a felvidéken maradt jóságos édesanyját siratta (az én nagymamámat).


Én, mint kisgyerek átéltem a fájdalmát. Naponta vártam a postást, (a Postás Miska bácsit) futottam elé


– „Miska bácsi! Miska bácsi! van-e levelünk?” – Van ám – örömmel szaladtam – Anya! – írt a mama.


Édesanyám remegő kézzel bontotta fel a levelet, amelynek első sora az volt, hogy van az én drága kis unokám, én már biztos soha nem fogom látni, mert idős is vagyok, az egészségem is nagyon gyenge, de majd fentről vigyázok rá! – és csak sírtunk együtt.


Mikor este lett édesanyám elfújta a petróleumlámpát, lefeküdtünk, mellém bújt és nem mesekönyvből, – mert arra nem tellett – hanem a nagymamámról és az ő gyerekkoráról mesélt – mesélt, míg el nem aludtam. Szépeket álmodtam róla és a legszebb, legjobb tündérnek képzeltem el.


- Édesanyám, mondja Én miért nem láthatom a Nagymamámat?


- Azért kislányom, mert elválasztja tőlünk a kéklő Duna – Országhatár.


- És mi azon nem tudunk átmenni? Nagyon nehéz, sok pénz kell hozzá, sok-sok kérvény, engedély.


-De mondja meg nekik édesanyám, hogy én még soha nem találkoztam a nagymamámmal és jogom van látni, hisz maga mondta édesanyám, hogy öreg és már nem sokáig fog élni.


Szüleim minden erejüket összeszedték és megteremtették az utazáshoz való pénzt. Nagybátyám, aki Pannonhalmán pap volt, mindenféle kérvényt megírt, a vízumot is elintézte. Ez volt 1955-ben, és elindultam édesanyámmal a „kéklő Duna – Országhatár” felé. Budapestre érkezve a Lánchídon keresztül mentünk a Nyugati pályaudvarra, édesanyám megmutatta a Dunát. – Gondoltam magamban, ezen nem is olyan nehéz átmenni. Aztán mikor a határhoz közeledtünk, anya mondta, hogy itt nagyon kell félni a határőröktől, mert amit vittünk csekély ajándékot, azt el fogják venni. Édesanyám lefektetett a padra, alám tette a kötött pulóvereket, meg a festett falvédőket, amit vittünk a rokonoknak és mondta, hogy most aludjak el. Én elfordultam, és úgy csináltam, mintha aludnék, de közben vert a víz a félelemtől. Már alig vártam, hogy odaérjünk, türelmetlen, fáradt és izgatott voltam. Aztán eljött a nagy utazás vége, a fekete gőzös berobogott Pered (Tesedikavó) állomására. Egy öreganyóka állt a vasútállomás teraszán, imára összetett kézzel, körülötte a rokonság. Édesanyám és a Nagymamám egymásra borulva, fennhangon sírtak. Én ott álltam mellettük, ordítottam, toporzékoltam és kiabáltam, hogy haza akarok menni. Csak akkor nyugodtam meg, mikor a drága Nagymamám átölelt. Valami egészen furcsa érzés érintett meg. Felhúzta az új cipőt a lábamra és a régi szakadt cipőmet eldobta, majd megmutatta, hogy mennyi sok szép bársony ruhát vett nekem, kacsamájat adott enni, mert ez volt a kedvencem. Este az ágyamra ült, simogatott, szeretgetett és elmondta, hogy már félt, hogy talán soha nem láthat, mert neki már nincs sok ideje. Másnap felöltöztetett új ruhába, narancsot vett nekem – életemben először ettem narancsot – , aztán végig mentünk a falun és mindenkihez bekiabált – „Józsi, Mári, Vilma” – itthon van a Berta és a kis unokám Erzsike, nézzétek meg milyen aranyos, okos kislány. Aztán elmentünk a templomba, megköszöntük a jó Istennek, hogy találkozhattunk. Édesanyám meg akarta mutatni nekem, hogy milyen volt az Ő házuk, az udvaron a diófákat és a gyümölcsfákat, amelyről olyan sokat mesélt, de a benne lakó tót nemzetiségű család nem nyitott ajtót. Két hétig voltunk együtt. Egy egész életre való szeretetet kaptam a nagymamámtól.


Aztán jött a fájdalmas elválás. Pár év múlva jött a távirat, hogy a nagymamám meghalt. Édesanyám gyászba öltözött, misét szolgáltatott érte és sírdogált. Nekem is fájt az elvesztése, sirattam nagyon, de miután megígérte, hogy fentről is vigyáz rám, és anya azt mondta, hogy a nagymamám biztos, hogy a mennyországban van, mert olyan jó asszony volt, megnyugodtam.


Telt-múlt az idő, felnőttem, felnőtt lettem, az élet nem kényeztetett el szeretettel. Nehéz időszakokat éltem át. Már-már azt hittem nem bírom a rám háruló nehéz terheket, így hát kimentem a temetőbe édesanyám sírjához, hogy segítsen. Vagy levettem az ágyam fölött lévő falról nagymamám fényképét és kérve-kértem, mamikám segíts. Ha nem látványosan is, de a problémáim mindig megoldódtak, bízva egy édesanya és nagymama gondoskodásában. Az elmúlt napokban történt velem, hogy rettenetes lelki teher gyötörte a szívemet, lefeküdtem és szintén a nagymamát hívtam segítségül, aki egy csodálatos álommal ajándékozott meg. Fent álltam egy dombon és néztem a kéklő Dunát, - nagyon szép volt, és sírtam. Mikor megfordultam a nagyanyám állt előttem, melegen átölelt és még az illatát is éreztem. Reggel, mikor felkeltem, megkönnyebbültem. Közel 60 évesen még mindig a nagymamám szeretetébe kapaszkodom. Szüleim és nagymamám példamutatása meghatározó volt életemben.


                             Becsületes és szorgalmas ember így vált belőlem. Nagy felelősség hárul egy édesanyára, nem elég csak az édesanya szeretete, a nagymama szeretete is meghatározó, hisz egy nagymamánál senki sem szereti jobban az unokát. És ha az unoka az élet viharos tengerén evez, nem a droghoz vagy az alkoholhoz fog nyúlni, hanem kimegy a temetőbe a szeretetből meríteni.


                             Irta: Huckné Kovács Erzsébet


Merítsünk mi is abból a szeretetből! Kedves nagypapák és nagymamák, ugye Nektek is tetszett. Bízom benne, hogy bennetek is felébredt a vágy, hogy a gondolataikat és az elmúlt idők emlékeit megosszátok velünk. Nosza! Írjatok! Küldjétek el a info@modernnagyi.hu –ra.

Cimkék: 

Hozzászólások

Gratulalok

Kedves Erzsebet!
Nagyon tetszett a novellad. Meghatodtam rajta es kedvet kaptam, hogy en is irjak.
Tul vagyok a hatvanon, ugy hogy sok mindent megertem es sok mindent hallottam szuleimtol, nagyszuleimtol.
Koszonom az elmenyt, az otletet.
Marta

Köszönet

Kedves Márta!
Köszönöm a magam és a novella írója nevében a kedves szavakat. Örülök, hogy a cikk írásra inspirált. Kíváncsian várom az írásodat, remélem küldesz nekünk belőle. Ha fel akarod venni a kapcsolatot Huckné K. Erzsikével, akkor írj az info@modernnagyi.hu címre.
Nagyi

Sajnalom

Nekem is nagyon tetszett, en is tele vagyok emlekkel, tortenettel, csak en nem tudom leirni. Az nekem valahogy soha sem ment.
Erzsike, varom a kovetkezo tortenetedet.
Vali

Mindenki tud írni!

Mindenki tud írni, akinek vannak gondolatai. Pár sorodból pedig az derült ki, hogy Neked vannak gondolataid. Szóval ne habozz, csak fogj egy tollat és vágj bele.
Egyébként, én is várom Erzsike újabb történetét.
Nagyi