A családban a nagyszülő szerepe

A család összetétele és nagysága döntően meghatározza a család életét. (Persze nem csak ez!) Hagyományos értelemben van 1-3 esetleg 4 gyerek, 2 szülő és 4 nagyszülő. Ezen felül a távolabbi rokonok, akik több-kevesebb szerepet játszanak unokáink életében. Ha ez így van és mindenki szeret mindenkit, még akkor is rendkívül sok a konfliktus lehetőség. Erről bizonyára mindenkinek van egy rakás élménye, hisz volt gyerek, meny vagy vő, após vagy anyós.

(A témáról később bővebben) Visszatérve az összetételre: sajnos egyre több a csonka család, sok a válás, az új és még újabb házasság, az új szülő, az új testvér. Ha két kétgyerekes család elválik és újra házasodik, akkor egy kiskölyöknek lehet akár 6-8 nagyszülője is. Ha a nagyszülők is elváltak és újraházasodtak, akkor még több. Persze, hogy ezek közül ki érzi magát igazán annak, az egy másik kérdés. Na, hogy ennyi ember egyformán gondolkozzon, hogy ugyanaz legyen az értékrendje, az szinte lehetetlen. De törekedni lehet, sőt kell is. Vajon az elvált szülők szülei kellőképpen tolerálják a történteket, és nem szidják egymást a gyerek előtt? Vagy nem választják-e az együttműködés helyett versengést? Mikor, kihez és mennyi időre megy az unoka? Megtalálják-e a helyes arányt, és nincs sértődés? De ha csak azon megy a vita, hogy kinél legyen többet, az még a jobbik eset. Az igazi baj akkor van, ha a válással az unokát is hanyagolják. Azt hiszem, ez nem jellemző. Én azt gondolom, hogy mi, akik már egy kicsit többet megéltünk, és nem vagyunk olyan forró fejűek, igazi, jó egyensúly lehetünk a családban. Aki békére és nyugalomra int. Nekünk nincs időnk arra, hogy összevesszünk – kibéküljünk, hogy éveken át „haragszom rád-ot” játsszunk, hogy sértődés miatt ezzel vagy azzal nem beszélve valami jó buliból (óvodai ünnep, szülinap, karácsony stb) kimaradjunk. Arról már nem is beszélve, hogy nem akarunk a fiataloknak fölösleges gondot okozni.

Elmesélek egy érdekes történetet. Ismerősömnek két fiú unokája született. Menye sikeres úszó volt, ezért szerette volna, hogy gyermekei is azok legyenek. Kemény szigorral, következetesen nevelte őket a sporthoz. Mindennap koránkelés, edzés, úszás, egészséges táplálkozás, este- reggel hideg vízzel zuhanyzás. Ez olyan ridegnek tűnt a lány anyjának, hogy képtelen volt megtenni, így a gyerekek nem is mehettek oda nyaralni. Ellenben a másik nagymama (az ismerősöm) másként gondolkodott. Ő sem értett egyet a módszerrel, mégis megtett mindent, betartotta a megszokott napirendet, csak hogy minél többet az unokáival lehessen. És mindezt úgy tette, hogy senkinek nem tett szemrehányást, senkit nem szidott, senkit semmiről nem akart meggyőzni. Hát azért én nem vagyok ennyire elhivatott. Az én kis Szememfénye nem ehet cukorkát (na nem azért mert beteg, csak a szülei nem engedik, hisz egészségtelen). Sajnos azonban pontosan tudja, hogy hol tartjuk a kockacukrot. Aztán amikor könyörgő szemekkel odajön hozzám, és azt mondja: Nagyi kérek egy cukrot, csak egyet, legalább csak egyeeet … hát mit tehetnék. Körülnézek, hogy látja-e valaki, aztán adok neki egyet (vagy kettőt). De nem vagyok büszke magamra!

Cimkék: